5. rész

5. rész

Amint beléptem a pubba azonnal megcsapta arcomat a forró levegő, orromat a koktélok aromája, fülembe pedig a hangszóróból áradó basszus költözött, tompítva agyam minden funkcióját és csakis a zenére voltam képes koncentrálni. A hátamnak ütköző Sehun noszogatott beljebb, ezzel további haladási lehetőséget kiharcolva magának, s mire az asztalhoz jutottunk a többiek már javarészt letelepedtek. Chanyeol és Baekhyun rögvest elterültek az ülőgarnitúrán, Luhan pedig Bomi előreengedése után foglalt helyet az asztal szélénél. Amint megpillantotta Sehunt beljebb csúszott, s megütögette a bőrfelületet, hogy barátjának helyet adhasson, míg én Kyungsoo mellé huppantam le, Sehunnal szemben, az asztal másik szélére. Amíg a többiek a ruháik levételével foglalatoskodtak én végigfixíroztam a helyet, alaposan szemügyre véve annak minden szegletét és a pub által nyújtott lehetőségeket kihasználó embereket. Tekintetemet leginkább a lépcső vonzotta magára, ami a felső emeletre vezetett, ahonnan csak még nagyobb hangzavar áradt, s még több fény, ami a fenti sötétséget próbálta kompenzálni. A hely kétség kívül tömve volt szórakozni és kikapcsolódni vágyó emberekkel, akik vagy eszmecserét folytattak az asztaloknál egy-egy ital társaságában, vagy a sarokban lévő táncparketten mozgatták testrészeiket vagy ritmusra, vagy csak ahogy jól esett.

– Jongdae mikor jön? – kezdte a benti beszélgetést Baekhyun, bár kérdését inkább Chanyeolnak intézte.

– Azt mondta, valószínűleg fél órát késni fog, mert a barátnőjét viszi haza táncpróbáról – világosította fel a magasabbik a vállát vonogatva.

– Van barátnője? – kapta fel a fejét Luhan. – Azt hittem, genofóbiában szenved – meresztette a szemeit értetlenül, nekem viszont rögtön szöget ütött fejemben az említett fóbia.

– Az meg mi? – kérdezte az asztalra könyökölve Sehun.

– Az nem a közösüléstől való félelem? – tettem fel a kérdést bátortalanul. Olvastam már erről korábban, s csak remélni mertem, hogy az emlékezetem nem csal és nem mondtam badarságot.

– De igen – röhögött keserűen Chanyeol. – El se tudom képzelni, milyen szar lehet így élni. Csak magát kínozza egy kapcsolattal.

– Talán reméli, hogy kigyógyul belőle – szólalt meg Bomi is, mire minden szem rászegeződött. – Egy pszichológus tudna segíteni rajta, nem?

– Ez egy elég súlyos fóbia – jelentette ki határozottan Kyungsoo. – Nem hinném, hogy egyik napról a másikra ki lehet gyógyulni belőle.

– Váltsunk már témát! – nyögött fel Baekhyun. – Nincs kedvem Jongdae nemi életéről társalogni. Ki mit iszik?

– Koccintani kéne valamivel – pattant fel a helyéről Chanyeol, majd barátját, Kyungsoot és engem kitessékelve kipréselte magát az asztal mögül. – Hozok pezsgőt – jelentette ki vigyorogva, majd egy száznyolcvan fokos fordulatot követően eltűnt a tömegben, s a pult felé vette az irányt.

– Jongin, Luhantól hallottam, hogy írsz – fordult felém hirtelen Bomi. Meglepett, hogy csevejre invitált, így eleinte csak értetlenül pislogtam barna íriszeibe bámulva, amiben az asztal gyertyájának fénye táncolt.

– Igen, így van – bólintottam végül, szemem sarkából pedig elkaptam Sehun fintorát.

– Nekem jövő hétre írnom kéne egy esszét, de annyira el vagyok havazva, hogy semmi időm – könyökölt az asztalra egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Mennyiért vállalsz egy tíz oldalas tanulmányírást?

Bármennyire is próbáltam elrejteni, éreztem, ahogy arcom összes vonásáról ordít a meglepettség. Pontosan tudtam, mennyit szoktam egy ilyen kaliberű értekezés elkészítéséért kérni, de hiába lapozgattam az árak között agyamban, nem találtam a választ a döbbenetnek köszönhetően. Végül Sehun mentett ki a kompromittáló helyzetből.

– Neked semennyiért – köpte oda szenvtelen, mire Bomi szemei a kétszeresükre dülledtek, akárcsak a fiú másik oldalán helyet foglaló Luhané. – Már bocs, de nem érzed, hogy ez kicsit pofátlan volt?

– Öhm, ne haragudj – vonta fel egyik szemöldökét a lány –, de nem veled beszélgetek.

– Hagyd, Sehun – legyintettem le végül barátomat. – Megírom neki.

– Jongin, ne légy’ már ilyen töketlen! – förmedt rám. – Hagyod, hogy ez a picsa kihasználjon?

– Sehun, elég lesz! – ordított rá Luhan, hangnemével belefojtva a szót az összes asztalnál ülőbe. – Jongin nagyfiú, el tudja maga is dönteni, mit vállal el és mit nem. Ugye? – fordult végül felém, én pedig határozottan bólintottam egyet. – Ennyit erről.

– Úgy tűnik, rosszkor jöttem – zendült fel egy számomra ismeretlen hang, de az elhangzottak alapján levontam a konzekvenciát, hogy mégis ki csatlakozhatott díszes társaságunkhoz. Érdeklődve fordultam a jelölt irányba, ahol egy nálam valamivel alacsonyabbnak tűnő, szélesen mosolygó fiú köszönt vissza rám. Zsebre tett kezekkel ácsorgott az asztal oldalán, s épp Baekhyunnal szemezett, aki megkönnyebbülve pattant fel helyéről, s karolta át Jongdaet a fél társaságon áthajolva.

– Dehogyis – vágta rá rögtön. – Sőt, jobbkor nem is érkezhettél volna. Tessék, ülj csak le! – bökött fejével a Sehun melletti üres felületre, amit Chanyeol távozásának köszönhettünk.

– Chanyeol hova fog ülni? – kérdezte Kyungsoo, bár hangja nem azt tükrözte, hogy nagyon érdekli a dolog.

– Ki nem szarja le? – vont vállat végül Baekhyun, Jongdae pedig nem zavartatta magát, lehuppant Sehun szabad oldalára.

Kezdtem meglehetősen furcsán érezni magamat. Jongdae mindenkinek udvariasan bemutatkozott, majd beszélgetésbe elegyedett Baekhyunnal, majd Luhannal és Bomival. A lánnyal, aki azóta nem hozta fel az esszé-témát, hogy Sehun olyan keményen ráförmedt. Annyira nem bántott a dolog, hiszen temérdek munkám volt, bár a plusz pénznek mindig örültem. Viszont igazat kellett adnom Sehunnak – tényleg volt valami furcsa Bomiban. De nem tudtam megmagyarázni még magamnak se, pontosan mit értek ez alatt. A hangulatomra viszont aligha volt ez jó hatással, s az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy saját érzelmeimet véltem felfedezni Sehun és Kyungsoo ábrázatán. Lakótársam a tenyerébe temetkezve hallgatta a nagyobbnál nagyobb ostobaságokat, amíg a szőke undok pillantásokkal bombázta hol barátját, hol pedig utálatának legfőbb személyét.

Velünk ellentétben Baekhyun, Chanyeol és Jongdae meglehetősen jól érezték magukat, már a koccintásra használt pohár pezsgőtől is az egekig hágott kedvük, hála az eleve vidám, kissé fellengzős személyiségüknek. Luhan és Bomi hol ebbe, hol abba a beszélgetésbe kapcsolódtak be, bár inkább egymással csevegtek, Luhan pedig tudomást sem vett a mellette füstölgő Sehunról. Volt ideje kitapasztalni, hogyan is kell bánni a fiúval, nyilván tudta, hogy ha x ideig nem szól hozzá, barátja magától lenyugszik.

– Kimegyek cigizni – állt fel váratlanul a helyéről Sehun, majd jelezve Jongdae-nek és Chanyeolnak, hogy adjanak neki utat, kisétált az ülőgarnitúra és az asztal fogságából. – Jongin, nincs kedved kikísérni?

– Én nem is dohányzom – vontam fel egyik szemöldökömet értetlenül.

– Nem ez volt a kérdés.

– Jól van, kikísérlek – tápászkodtam fel én is. – Addig úgysem hagysz békén.

– Pontosan. – Helyeslését megtoldotta egy látványos bólintással, majd zsebre vágta kezeit, s meg se várta, hogy utolérjem, kicsörtetett a pubból. Luhan utána se fordult, csak az én tekintetemet kapta el, ám íriszei nem üzentek semmit. Látszólag nem érdekelte, Sehun mit csinál, én pedig nem akartam belefolyni ebbe az egészbe. Hiába tudtam, hogy amint kiérek, a szőke száján rakétaként száguldanak majd kifelé a szitokszavak.

– Megölöm mind a kettőt. – Tüdejéből ekkorra már szivárgott a szürke füst, amit az este hideg levegője további maradásra késztetett.

– Sehun, most komolyan ezért hívtál ki? – dőltem neki a falnak szememet forgatva.

– Felidegesítenek – jelentette ki az egyértelműt. – Különösen Bomi a folytonos jó pofizással és viháncolással.

– Nem is viháncol – sóhajtottam fel gondterhelten. Sehun sértődött arccal szívott bele megrövidült cigijébe, majd hangosan kifújta a füstöt, mintha arra haragudna.

Mindig is lenyűgözött Sehun aurája. Teljesen másképp hatott rám, mint Luhané, akire már-már felnéztem világnézete, vérmérséklete, életmódja és gondolkodása végett. Sehunban egy igazi lázadót véltem felfedezni már abban a pillanatban, mikor először találkoztunk. Külseje meglehetősen visszafogottnak festette le őt, de arckifejezései mindig elárulták, milyen ember ő valójában. Ám volt egy oldala, amit ki nem állhattam. Ez pedig a hisztis-picsa effektus, amivel mindenkit képes volt kikergetni a hitéből, vagy akár a világból.

– Jó, mindegy – nyögte ki hosszú másodperces hallgatás után. – Csak, tudod… Eléggé fáj, hogy úgy látom, Luhant nem is érdekli, hogy érzek.

– Luhan hyung nagyon jó színész – léptem közelebb Sehunhoz, majd egy nem várt mozdulattal kivettem a kezéből a cigarettát, s egy jó nagyot beleszívtam. – Tudom, hogy érdekli, de úgy hiszi, majd magadtól lenyugszol. Nem akar konfrontálódást veled. – Minden szavam Sehun meglepett arcába szállította a szürke, toxikózissal teli felhőt, beitatva magát a fiú minden vonásába.

– Add vissza – rántotta ki a kezemből a cigit. – Azt mondtad, nem dohányzol.

– És arra is figyeltél, amit most mondtam?

– Igen – bólintott alig észrevehetően. Sehun tipikusan olyan ember, aki nehezen ismeri el más igazát.

– Valamint – vágtam én is zsebre a kezeimet –, Luhan hyung a sajátos módján kezeli a helyzeteket.

– Ja, a sajátos idióta módján.

– Túlreagálod a dolgokat – csóváltam meg a fejemet. – Minek füstölögsz magadban? Attól jobb lesz? Használd inkább te is az ő taktikáját!

– Mit? – vonta fel egyik szemöldökét értetlenül. – Nézzem én is levegőnek? – Hektikusan vágta le a csikket a nyirkos járdára, majd a csatorna felé rúgta.

– Igen – bólintottam a vállamat vonogatva. – Kezeld éretten a helyzetet!

Sehun már nyitotta a száját, hogy reagálhasson valamit, de kénytelen voltam leinteni, ugyanis csörgött a telefonom. Szemöldök ráncolva kutakodtam a zsebemben, s végig azon morfondíroztam, ki kereshet. Ugyanis senkitől sem vártam hívást. Szívem viszont vehemensen kalapálni kezdett és egy megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába, ami hideg ujjakkal fojtogatott. Sehun udvariasan megvárta, míg előkeresem a mobilomat és lerendezem a hívást, de mikor a másik fél beleszólt a telefonba, azt kívántam, bárcsak egyedül lennék.

– Kim Jongin? – Minden kertelés nélkül a lényegre akart törni.

– Igen, én vagyok.

– Itt a rendőrség. – Gombóc keletkezett a torkomban. – Az ön nagymamája Kim Eun Hwa?

– I-igen. – Képtelen voltam lenyelni, csak kaparta a torkomat.

– A szomszédja holtan találta őt a lakásán. – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Nem mertem Sehun szemeibe nézni, hiába éreztem magamon értetlen és várakozó tekintetét. Inkább elfordultam, hogy véletlenül se tudjon minden leolvasni az arcomról. Ám nem voltam többre képes. A döbbenet és ijedtség lábamtól a fejemig lebénított, agytekervényeim pedig felmondták a szolgálatot, s csak egy kérdésre tudtak koncentrálni. Hogyan?

– Ön Seoulban van most? – folytatta monoton hangon.

– Igen. – Remegve bólintottam.

– Mit gondol, ide ér két órán belül a nagyanyja lakására?

– Megpróbálok. – Nem érdekelt, áll-e szándékában még mondani valamit, vonalat bontottam. Sehun első kérdésre rögtön az volt, mi történt, de képtelen voltam foglalkozni vele. Hatalmas elánnal rohantam vissza a pubba, hogy karon ragadhassam Kyungsoot, aki zavarodottan nézett hol rám, hol a többiekre. De ideje sem volt ellenkezni, olyan hevesen és ellentmondást nem tűrően húztam magam után. Akkor se mondtam neki semmit, mikor az ajtó becsapódott utánunk. Még mindig csak az lebegett a szemeim előtt: Hogyan?

– Jongin, mi a franc bajod van? – rántott maga felé a vállaimnál Kyungsoo, mikor már a villamoson álltunk.

– Nagyanyám halott – motyogtam magam elé, de mintha nem is én beszéltem volna. Olyan távolinak, olyan idegennek tűnt a hang.

Kyungsoo ledöbbenve nézett velem farkasszemet. Szavai torkára égtek, izmai pedig egy pillanatra megfeszültek, még inkább összeszorítva vállaimat. Most már mindketten pontosan tudtuk, mi történik körülöttünk. Mi történik velem. Csak azzal nem voltunk tisztában, hogy miért. És számomra ez volt a nap második kérdése. Miért?

Miért és hogyan történik ez? Miként lehet képes erre valaki? Véletlen lenne? Kizárt dolog, ennyi véletlen nem történhet ilyen rövid idő alatt. Meg kellett találnom a választ. Amihez nagyanyám lakásának meglátogatása volt az első lépés.