6. rész

6. rész

Borzalmas és sokat sejtető látvány fogadott nagymamám bérháza előtt. Rendőrautók sorakoztak az úton, amiket a kíváncsi járókelők lassítva kerülgettek, nyakukat nyújtogatva, hátha elcsíphetnek valamiféle információt. Ám mikor csalódniuk kellett, a társaságban lévők sutyorogva haladtak tovább. Kevesen álltak meg, várva, hogy kiderüljön valami.

 A panel bejárati ajtaja kitámasztva engedte be a hűvös esti levegőt, majd Kyungsoot és engem, mikor felrobogtunk a lépcsőn. Mióta kiejtettem a számon, mi történt pontosan, nem szóltunk egymáshoz. Csak sietve próbáltuk elérni a célt egymás oldalán. Nem azért igyekeztem, mert annyira érdekelt a nagymamám. Sokkal inkább a kíváncsiság hajtott előre. Látni akartam őt. Látni akartam a művemet.

– Kim Jong In? – állított meg egy a liftet elhagyó rendőr.

– Igen, ő pedig Do Kyung Soo – mutattam be barátomat, anélkül, hogy rámutattam volna.

– Már vártuk Önt – tartotta meg nekünk a felvonó ajtaját, majd megvárta, amíg beszálltunk. – A kollégák fent vannak. A lakás pontos átkutatásához lehet, szükség lesz magára.

Bólintással feleltem, a rendőr pedig elengedte az ajtót, s kirobogott az egyik autóhoz. Eltelt pár másodpercig, mire eszembe jutott, melyik emelet gombját kell megnyomnom, de amint elindult a lift a gyomrom görcsbe rándult. Képtelen voltam elhinni, ami történt. Olyan volt, mint egy rossz rémálom. Mint egy fantazma, ami sose fog eltűnni. Gyilkosnak éreztem magam, hiába győzködtem magamat, hogy nem lehetek az. Nem én öltem meg. Egy ujjal se nyúltam hozzá.

– Kyungsoo – szólítottam meg a lehető leghalkabban.

– Igen? – Hangja ugyanolyan erőtlen és tompa volt, mint az enyém.

– Mondd, hogy nem én tettem! – fordultam felé kétségbeesetten. – Kérlek, mondd, hogy nem én öltem meg!

Nem válaszolt. Enervált tekintetét az enyémbe fúrta, fénytelen szemeimben viszont nem a saját érzelmeimet véltem felfedezni. Kiábrándultság és csalódottság tükröződött benne, ami még inkább a szívembe mart. Megmondta, hogy hisz ebben. Nem fog nekem igazat adni.

Sóhajtva vágtam el tekintetemet az övétől, pont, mikor a lift megérkezett a hatodik emeletre. Nem kellett sokat gondolkodnunk, nagyanyám lakásának ajtaja tárva nyitva állt, pontos rálátást biztosítva a lényegre.

– Kim Jong In? – kérdezték ma már harmadjára. Bólintással feleltem, mikor végre észbe kaptam. – Fáradjanak beljebb! – invitált be mindkettőnket a rendőr, mikor konstatálta, hogy nem egyedül érkeztem.

Bátortalanul léptem át a küszöböt, majd tettem meg azt az öt lépés távolságot, ami elválasztott nagyanyám holttestétől. Remegő lábakkal haladtam el a bútorok mellett, amik már nem csak fullasztó apátiát, hanem hullaszagot is árasztottak magukból. A sokk és a rémület hideg ujjai erősen tekeredtek nyakamra, majd cirógatták meg hátamat, s tépték ki gerincemet. A kívülállók azt hihették, rokonom élettelen testének látványa váltotta ki belőlem ezt a reakciót. De Kyungsoo és én tudtuk, hogy nem erről van szó.

– Megfulladt – zökkentett ki a merengésből a főparancsnok. – Valószínűleg félre nyelte a vacsoráját – bökött a szőnyegen heverő tányérra és az abból kiborult ételre.

A felismerés baltaként vágott agyamba.

 „Fürödhetsz a hatalom tengerében, csak nehogy arra légy’ figyelmes, hogy megfulladtál benne, mert nem úsztál a felszínre levegőért!”

Fulladás…

Ezt én mondtam neki pár nappal ezelőtt, a kimondott szavakból pedig papírra vetett, fennmaradó mondatok lettek. Amikből pedig valóság. Színtiszta valóság, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Ám a lényeg ugyanaz volt – megöltem egy embert. Megöltem a saját nagyanyámat.

*

Csak teltek a napok monoton, szürke felhőt és melankóliát hagyva maguk után. Kyungsoo pedig továbbra is kerülte velem a diskurzust, a szemkontaktust, én pedig tanácstalanná váltam. Semmi másra sem voltam képes, csak a gondolkodásra, hogy vajon mi tévő legyek. Hatalmas törést okozott ez bennem, valakivel meg akartam beszélni. De Kyungsoo hallani sem akart róla. Rólam.

A Nappal keltem, mégis a hold volt az egyedüli társaságom. Éjszakákat töltöttem füzetem felé görnyedve, hatalmas vágyammal viaskodva, mi arra késztetett, hogy írjak. Ám az emlékek és a körülmények visszatartottak. A napokban realizáltam, hogy immáron két ember vére tapad kezeimhez, tollamhoz, papíromhoz. Most már biztos voltam abban, hogy azt az egyetemista fiút is én öltem meg, hiába nevezhettük azt véletlennek. De rendben, nevezzük. Nagyanyám sorsa viszont egyértelműen az én művem.

Nem értettem. Ember hogy lehetne képes erre? Ilyen a világon nincsen. És nevetséges, valamint naiv lenne azt állítanom, hogy különleges képességem van. Még Kyungsooval hülyültünk ezen. Akkor még olyan távolinak, lehetetlennek és röhejesnek tűnt. Most azonban viszontláttam a környezetemben. Éppen úgy, ahogy Luhan hyung is megmondta napokkal ezelőtt.

*

– Jongin, feküdj le! – Kyungsoo hangja úgy hasított a csendbe, mint kés a vajba. Meglepetten kaptam irányába a fejemet. – Holnap hatkor kelünk.

– Mi az, most már hozzám szólsz? – álltam fel a helyemről, tekintetemet még mindig lakótársamon tartva. Nem nyitotta ki szemeit. Nem nézett rám. Én viszont nem tágítottam. Betoltam a széket, s közelebb léptem az emeletes ágyhoz. – Kyungsoo, ne csináld már! Tudom magamtól is, hogy egy gyilkos vagyok. Nem kell minden nap éreztetned velem! – Hangom egyre feljebb és feljebb hágott. – De tudd, hogy én se így akartam. Csak eljátszottam a gondolattal, mert haragudtam a nagymamámra. Szánt szándékkal sosem öltem volna meg, ezzel te is tisztában vagy. Mégis úgy bánsz velem, mint egy utolsó rohadékkal.

Legszívesebben elsírtam volna magamat, de hektikusságom szerencsére meggátolt ebben. Ökölbe szorított kezekkel álltam Kyungsoo ágya mellett, aki végre méltóztatott kinyitni a szemeit, s tekintetét összekapcsolta az enyémmel.

– Erről szó sincs – szólt halk, idegesítően nyugodt hangon, ami még több indulatot gerjesztett bennem. Nem hagytam, hogy folytassa mondanivalóját, vehemensen felszólaltam saját magam védelmére.

– De igen! – léptem hozzá még közelebb. – Napok óta hozzám se szólsz, minden kapcsolatot kerülsz velem.

– Pár dolgot helyre kell tennem magamban ezzel kapcsolatban – felelte, mire hisztérikusan felnevettem.

– Neked? – döntöttem neki homlokomat az ágy gerendájának. – Akkor én mit szóljak? Én öltem meg két embert, nem te! Érzem tettem súlyát, éppen ezért szükségtelen még neked is rátenned egy lapáttal! Kyungsoo, szükségem van rád! – Teljesen elhagytam magam. Az eddig visszatartott könnyeim utat törtek maguknak, s zokogva rogytam össze az ágy mellett. Fejemet Kyungsoo párnájára hajtottam, hogy ne láthassa meggyötört arcomat. Átverni viszont nem tudtam, reszkető vállaim elárultak. Úgy éreztem, csak én létezem, a sötétség, a magatehetetlenség és a némaság, ami csak akkor szűnt meg létezni, mikor zokogásom arra késztette.

De aztán egy meleg tenyér simított végig hajamon, majd lapockámon, ismételve a nyugtató mozdulatot, ami egy apró reményszikrának hatott a sötét alagút végén. Ám sírásom nem akart csillapodni.

– Jongin – sóhajtott barátom. – Nem tartalak gyilkosnak. Soha nem is foglak. Azért voltam tartózkodóbb veled a napokban, mert gondolkodtam. Válaszokat kerestem erre a természetfeletti jelenségre. Titkon pedig reménykedtem, hogy felhagysz ezzel az elfoglaltsággal. – Mintha szavai felszárították volna a könnyeimet. Kissé megnyugodva emeltem fel fejemet, s néztem szemébe, amiben az íróasztal lámpájának gyér fénye világított.

– Hogy hagyhatnék fel vele? – szipogtam, akár egy ötéves. – Ez a lételemem.

– Rájöttem, hogy nem kell – cirógatott végig nedves bőrömön ujjhegyeivel. – Írj nyugodtan. De kérlek, ne a halálról! Fogalmam sincs, mi történik veled, de felejtsd el, amit korábban beszéltünk. Ne kísérletezgess! – Aprót bólintva adtam tudtára, hogy minden szavát megértettem és meg is fogom fogadni őket. – És hagyd abba a sírást, nem áll jól! A lámpát pedig kapcsold le, mert kisül a szemem!

*

Az előadóteremben párhuzamban hallgattam a professzor tanítását és az eső zajos kopogását az ablaküvegen és párkányon. A tananyag olyan monotonnak és unalmasnak bizonyult, hogy kénytelenek voltunk a sajátos módunkon elfoglalni magunkat. Sehun a telefonját nyomkodta a táskája mögötti rejtekben, Kyungsoo keresztrejtvényt fejtett, amit füzete lapjai közé csempészett, én pedig írtam.

Megpróbálkoztam valami mással. Ha valóban rendelkezem ilyen képességgel, azt jobban tenném, ha a hasznomra fordítanám. Így az esővel kezdtem. Esztétikusan megfogalmaztam a napsütést, a száraz aszfaltot, a levelek ropogását és a szél meleg, lágy süvítését, amely szimultán kapott hajamba, Luhan cigarettájának füstjébe és Baekhyun pacsulijába.

A másik feladatomnak pedig egy szörnyű betegség semmissé tételét tekintettem.

– Gyerekek, enyhül a zuhé – suttogta Sehun, mikor kipillantott az esőcseppek áztatta ablakon. – Éppen ideje volt, végre megszáradt a cipőm és a zoknim reggel óta.

Önelégült mosoly kúszott ajkaimra, s egy szó nélkül Kyungsoo elé csúsztattam füzetemet. Rám se emelte tekintetét, egyből tudta, mi áll a háttérben, s olvasat nélkül, bazsalyogva visszaadta a papírköteget.

– Erről beszéltem.

Most már száz százalékig biztos voltam abban, milyen hatalom került kezeim közé és tollam tintájába. Már nem is kerestem a választ. Rájöttem, hogy azért kaptam, hogy jóra használjam. Én pedig élni fogok a lehetőséggel.

– Min mosolygsz ennyire? – zökkentett ki a merengésből Sehun, mikor felém bökött a fejével.

– Csak örülök, hogy elállt az eső – reagáltam le ennyivel. Lelkiismeret-furdalás szorongatott, amiért nem avattam be Sehunt ebbe a titkomba, de elég jól ismertem őt. Kihasználta volna a „hatalmamat” és a fél világot kiiktattatta volna velem, Bomival kezdve. Én pedig nem szándékoztam egy újabb halott lelkét az enyémhez láncolni.

– Ennyire?

– Igen – forgattam meg szemeimet. – Ne köss bele mindenbe, kérlek!

– Bocs, csak Luhan felcseszte az agyamat – sóhajtott, majd ismét ujjai közé fogta telefonját, s hevesen pötyögni kezdett. – Megszólal, hogy ne írogassak neki órán. Miért, ő mit csinál? Neki is előadása van ilyenkor, mégis válaszol!

Hektikusan lecsapta a mobilt az asztalra, majd fölé hajolt, hogy láthassa az újabb üzenetet. Javíthatatlan és menthetetlen.

– Pff, most meg azt írja, hogy szeret – vonta fel egyik szemöldökét szkeptikusan. Arcáról undor és nemtörődömség tükröződött, de szemem sarkából remekül láttam, amint visszaírja neki, hogy ő is szereti, majd egy szívecskét is mellékelt az üzenethez. Irigyeltem Sehunt, amiért ez jelentette neki a legnagyobb problémát. Vagy legalábbis úgy csinált.

Sehunról beugrott még valami. Felbuzdultan kaptam tollam után, s nyitottam ki füzetemet, hogy gyorsan belevéshessem újabb ötletemet, mielőtt elfelejteném azt. Telefonom rezgése azonban kizökkentett a körmölésből. Értetlenül nyúltam nadrágom zsebének legmélyére, hogy kihalászhassam, majd megnyomtam egy gombot, hogy láthassam az üzenetet. A kijelzőn egy számomra ismeretlen szám világított, ám mikor megnyitottam az sms-t rögtön tudtam, kitől kaptam elektronikus levelet.

„Szia Jongin! Bomi vagyok, Luhantól kértem el a számodat, remélem, nem gond. J Csak érdeklődni szeretnék, hogy ráérsz-e valamikor, mert szükségem lenne a segítségedre.”

A zavarodottság okozta enyhe fintorral az arcomon olvastam el újra az sms-t, majd ugyanolyan homlokráncolva pötyögtem be a választ.

„Lesz egy tíz perces szünetem, majd egy újabb órám. De utána szabad vagyok.”

„Rendben, az udvari cigildében várlak. ^^”

Akaratom ellenére mosolyodtam el a cigilde szón, majd visszacsúsztattam a zsebembe a telefont. Fogalmam sem volt, mit akarhat, bár elsőként az esszéírásra tippeltem. Hisz mi másban kérné a segítségemet? Nem vagyunk barátok.

A jogászi érvelés szerencsére élvezetesen telt. Végre olyannal foglalkozhattam, ami érdekel és jó is vagyok benne, így az idő is madárként reppent el előttem. Kyungsoo ezt az órát is fapofával ülte végig, rajtam kívül senki se mondta volna meg, hogy ő is szereti ezt a tantárgyat. Sehun viszont végigszenvedte, hiába tud érvelni, mindig is lusta volt esztétikusan megfogalmazni a véleményét, gondolatait. Ám minden zárthelyije maximum pontos lett ebből a tárgyból.

– Vigyázz magadra, ember! – ragadta meg vállaimat Sehun, mikor bejelentettem, én még nem megyek haza, hanem Bomival konzultálok.

– Hagyjál már! – ráztam le magamról a kezeit. – Nem a sátánnal fogok találkozni.

– Nem, annál sokkal rosszabbal!

– Sehun, fejezd már be! – intette le Kyungsoo is. – Kezdesz nevetségessé válni.

– Persze, legyek én a hibás, amiért vigyázni akarok a legjobb barátomra – ciccent fel hektikusan, majd táskáját átdobva vállán megindult kifelé. Pillantásom találkozott Kyungsooéval, aki csak beletörődve megrázta a fejét, majd egy intés után megindult a szőke után. Egy ideig követtem őket tekintetemmel, látókörömben pedig pár szekundum múlva megjelent Luhan is, aki Sehun ujjait összekapcsolva a sajátjaival haladt tovább a folyosón, szorosan maga mellett tartva a fiatalabbat. Kyungsoo habár velük haladt, mégis tartotta a pár lépés távolságot, ebből pedig leszűrtem, hogy már megint vitatkoznak valamin. Illetve Luhan bájosan cseverészik, Sehun pedig duzzog.

– Jongin-ah! – ütötte meg hallószerveimet egy magas, női hang, amit azonnal sikerült beazonosítanom. Érdeklődve pillantottam hátra vállam fölött, majd mikor megláttam Bomi derült mosolyát hasonló mimikára váltottam, s teljes testtel felé fordultam.

– Szia – biccentettem neki, s úgy véltem, ebben ki is merült a köszönés. De rosszul gondoltam. Bomi egy hirtelen mozdulattal előttem termett, s két puszit nyomott arcomra, hogy ily mód üdvözölhessen. Éreztem, ahogy a meglepettségtől a vér arcomba szökik.

– Bocsi, hogy nem vártalak meg kint, de rájöttem, hogy vizesek még a padok, így jobbnak láttam, ha bent maradunk – hadarta el egy levegővel, mire bólintottam egyet.

– Igaz. Miben kéne segítenem? – tértem rögtön a tárgyra.

– Annak a faszparaszt Sehunnak igaza volt, tényleg pofátlan voltam múltkor – húzta el ajkait szégyenlősen és megbánóan. – Nem várhatom el, hogy csak úgy megírd az esszémet.

– Ugyan – legyintettem. – Ez a munkám. Nem ingyen csinálom.

– Ezzel tisztában vagyok – nevetett fel. – Viszont rájöttem, hogy többre megyek azzal, ha inkább tanítasz.

– Tanítalak?

– Ühüm – bólogatott hevesen. Kifejezetten aranyosnak hatott ezzel a kislányos stílussal, hiába volt három évvel idősebb nálam. – Arra szeretnélek kérni, hogy taníts meg esszét írni. Normálisan. Én pancser vagyok hozzá.

– Ezt középiskola első osztályában meg szokták tanítani – vontam fel egyik szemöldökömet, de rögtön meg is bántam, hogy ilyen stílust engedtem meg magamnak. Néha nem tudtam megálljt parancsolni szavaimnak, amik úgy buktak elő számból, ahogy ők akartak. – Bocs, nem úgy értettem.

– Semmi gond – mosolyodott el lehunyt szemekkel. Utoljára filmben láttam ilyen arckifejezést. – Megértem, ha nem akarod…

– Nem, ezt egy szóval sem mondtam – vágtam szavába, mire felemelte fejét, hogy tekintetünk találkozzon. Nem sokkal volt alacsonyabb nálam, Luhannal azonos magasságú lehetett, mégis olyan aprónak és gyámoltalannak tűnt. Vagy remek színész, vagy tényleg ilyen a jelleme, ha nincs nagy társaságban. – Szívesen adok neked pár tippet.

– Köszönöm, Jongin-ah! – Arcát egy hatalmas mosoly szelte ketté. – Az az előadóterem, ahol legutóbb voltunk, most üres. Üljünk be oda – adta az ötletet, de egy kurta bólintáson kívül más reakcióra nem volt időm. Bomi elkapta a csuklómat, s valósággal vonszolni kezdett maga után. Nem értettem, mi ez a nagy vehemencia. Nem ismertem embert, aki ennyire vágyna a tanulásra.