7. rész

7. rész

– Jó, akkor elmondom még egyszer. A bevezetőben írj kerítést, felhasználva a távolabbi, mégis kapcsolódó dolgokat, valamint fogalmazd meg, miről is fog szólni az esszéd. A tárgyalás magától értetődő, ott kell precízen, akkurátusan papírra vetni a feladatot. A befejezés pedig egyfajta összegzés, ahol röviden, pár szóban összefoglalod, miről írtál korábban, s ha kell, a saját véleményedet is hozzákapcsolod. – Harmadjára öntöttem szavakba, hogyan is kell egzaktan megírni egy tanulmányt, de úgy tűnt, hatástalan. Bomi szemöldökét ráncolva meredt a papírra, amire vázlatot firkantottam, s arcáról lerítt, hogy nem nagyon sikerült felfognia, amit mondtam. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy sem. Nehezemre esett elképzelni, hogy egy személy, aki jogi egyetemre jár, ne tudná megtanulni, hogyan kell esszét, vagy akár egy egyszerű fogalmazást megírni.

– Jó, de mégis mennyire távolról kezdjem a bevezetést? – tett fel egy újabb kérdést, miknek számát tizenöt után már nem számoltam.

– Ne térj el teljesen a tárgytól, de próbált meg elég tágan körbekeríteni. Ez plusz tudást fog tükrözni, de vigyázz, nehogy félrebeszélésnek hasson!

– Ühüm… Jól van. – Elmerengő ábrázatát fixírozva úgy véltem, végre sikerült felfognia a bevezető lényegét. Már csak a többi részt kellett elmagyaráznom. – Azt hiszem, menni fog.

– Pompás – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

– Ha írok majd egy próba-bevezetőt, leellenőrzöd nekem? – nézett rám csillogó íriszekkel, amiknek ha akartam volna, akkor se tudtam volna nemet mondani.

– Persze – bólintottam végül, Bomi arcán pedig hatalmas vigyor terült szét.

– Jongin – harapta be alsó ajkát, tekintetét el nem szakítva az enyémtől.

– Igen? – kérdeztem félrebiccentett fejjel, szemeimet le nem véve a lányról. Bomi csak tovább mosolygott, ijesztően sejtetően, én pedig egyre zavarodottabbnak éreztem magamat.

– Csak szeretném megköszönni a segítségedet. – Szeméből eltűnt minden szendeség, ajkain pedig valami megmagyarázhatatlan pimaszság izzott. Arcizmai egy pillanat leforgása alatt ellazultak, az enyémek viszont ellenkezően megfeszültek. Ezzel egy időben mozgásképtelenné téve engem.

Minden olyan hirtelen és váratlanul történt, hogy képtelen voltam reagálni. Csak akkor tértem észhez, mikor Bomi a közeledés alatt félresöpörte a papírokat, miknek fehérségét elmaszatolt skicceim szennyezték be. Pont úgy, mint az ajkain forrósodó kacérság az enyémeket. Égetett, legbelül viszont jéggé fagyasztott. A papírok suhogása olvasztotta fel izmaimat, mikor a levegőben táncolva egymáshoz súrlódtak, majd földet értek. Ám Bomi gyorsabb volt. Amilyen gyorsan váltak eggyé ajkaink, olyan hirtelen szakította szét őket, s teljes zavarodottságban hagyva engem távolodott el tőlem. Egyben viszont biztos voltam – Sehunnak kellett igazat adnom. Furcsa ez a lány. De nem tudtam eldönteni, tetszik-e ez benne, vagy sem.

– Ezt miért kaptam? – kérdeztem, mikor már sikerült feleszmélnem az értetlenségből és kábulatból.

– Megköszöntem, hogy segítettél.

– Egy köszönöm is elég lett volna.

– Hú – emelte maga elé meglepetten és védekezően a kezeit –, így még nem közölték velem, hogy szarul csókolok. – Látszólag teljesen kikelt magából, amivel csak még jobban összezavart.

– Nem ezt mondtam – pislogtam megilletődve. – Csak erre nem számítottam.

– Azért kaptad.

– Öhm… akkor most mondjak köszönetet én is?

– Jó, tudod mit? – fortyant fel hirtelen, s felpattant a helyéről. – Nem kell!

– Most mi bajod van? – néztem fel rá, s úgy éreztem, én is kezdtem elveszteni a türelmemet.

– Semmi, csak nem értem, miért kell ilyen bunkónak lenned – sipítozott tovább. Nők…

– Bocs, csak nem vagyok hozzászokva, hogy a semmiből megcsókolnak! – rivalltam rá, talán erőteljesebben, mint ahogy terveztem. Szavaim visszacsapódtak Bomi megszeppent arcáról, s visszaszáguldottak számba, keserű ízt hagyva. Nem állt szándékomban megbántani őt, egyszerűen csak meglepődtem. A lány lefagyva kapkodta össze szétszórt cuccait a padról és a földről, majd mellkasához szorítva azokat felém fordult.

– Igazad van, bocs – harapta be alsó ajkát. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak… – A mondat utolsó fele elhalt Bomi hangszálaiban, de nem akartam tovább feszegetni a témát, így megráztam a fejemet.

– Semmi gond – sóhajtottam végül, s én is felálltam a helyemről. – Felejtsük el, és inkább kezdjük elölről, oké? – erőltettem mosolyt az arcomra, főleg azért, hogy egy kis bizalmat öntsek Bomiba. Mikor a lány bólintott, folytattam. – Írd meg holnapra azt a bevezetőt, órák után pedig mutasd meg nekem! – Végül ő is rám bazsalygott.

*

– Megjöttem – vágtam le a cuccomat, mikor beléptem a már nyitott ajtón. Úgy hittem, Kyungsoo dolgozik, de a zár nem kattant, mikor bedugtam a kulcsot, így érkezésemet hangosan jelezve léptem be a lakásba. Ám nem jött semmi válasz, legalábbis szóban. Morajokat véltem hallani a nappaliból, így szemöldökömet ráncolva indultam meg a forrás felé, hogy láthassam, mivel foglalatoskodik Kyungsoo, amiért elfelejt köszönni. Meglepetésemre nem lakótársam profilja köszönt vissza rám, hanem Chanyeolé és Baekhyuné.

– Csá, Jongin – üvöltött oda Chanyeol, miközben egy zombi fejébe állította a machete-t.

– Hellooo… – nyújtotta el a köszönést Baekhyun, látszólag nagyon koncentrált, nehogy megölje valaki.

– Hol van Kyungsoo? – kérdeztem, miközben tekintetemmel a barbár játékra meredtem, amivel haverjaim játszottak az Xboxon.

– Hogy ki? – kérdezett vissza Chanyeol, mintha nem is ebben a világban élne.

– Kyungsoo – ismételtem, az előbbinél jobban kihangsúlyozva a betűket.

– Dolgozik – válaszolt Baekhyun, ő valamivel evilágiabbnak tűnt, mint barátja. – Nem tudtuk, hogy munkanapja van, így hívatlanul beállítottunk és most itt hagyott.

– A nem normális – csóváltam a fejemet, majd a konyhába cammogtam, hogy csillapíthassam szomjúságomat. Még út közben hallottam, ahogy Chanyeol feltessékeli barátját a helyéről, hogy töltsön mindkettejüknek egy-egy cigarettát, a cipzár hangjából pedig tudtam következtetni, hogy elérte a célját.

Egész végig Bomi járt a fejemben, és próbáltam őt helyre tenni és eldönteni, pontosan hogyan viszonyulok hozzá. Persze, nem határozat kérdése, de túl sok érzelmet váltott ki belőlem egyszerre, ami csak kálváriát okozott az agyamban. Az egész annyira kaotikus volt. Egyúttal éreztem antipátiát a szeszélyessége miatt, értetlenséget a tettei végett, zavarodottságot a hangulatingadozásai következtében, de mindezek ellenére imponált, hogy ennyire titokzatos, olykor gyermeteg és ártatlanságot sugároz, miközben egyértelmű, hogy nem ő a szendeség definíciója.

– Bassza meg a jegesmedve! – ordított fel Chanyeol, majd egy hatalmas puffanás jelezte, hogy földhöz vágta a kontrollert. – Francos zombik és rohadt shotgun, amiért nem fér bele több töltény! – Tisztán hallottam minden szavát, így nem irigyeltem Baekhyunt, aki mellette ült. Valószínűleg szegényebb lett egy bal füllel.

A narancsleves dobozzal a kezemben slattyogtam vissza a nappaliba, teljesen hangtalanul, amit köszönhettem zoknim és a szőnyeg puhaságának. Felvont szemöldökkel álltam meg a kanapé mögött és teljes csendben kísértem figyelemmel, Baekhyun miként tervezi túlélni egyedül a zombi-apokalipszist.

– Mögötted – motyogtam a némaságot megtörve, majd belekortyoltam az üdítőbe.

– Ááh, bakker! – ordított fel Baek is, majd akkorát ugrott ültében, hogy még Chanyeol is elszakadt a díványtól egy pillanatra. – Jongin, tudod, kit ijesztgessél! Miattad meghaltam! – fordult felém szikrákat szóró íriszekkel.

– Én csak segíteni akartam – forgattam a szemeimet egy nagy sóhaj kíséretében.

– Ne segíts!

– Meddig terveztek itt dekkolni? – váltottam témát, miután legördítettem az utolsó cseppeket is.

– Talán zavarunk? – fordult hátra felvont szemekkel a magasabbik fiú. – Mert akkor még jó sokáig!

– Engem aztán nem – vontam vállat hetykén. – Megyek dolgozni a szobámba.

– Esszét írsz?

– Ja.

– Erről jut eszembe! – kiáltott fel Baekhyun, majd felpattant a helyéről és a táskájához sietett. Hevesen kotorászott benne, én pedig érdeklődve vártam, mit húz elő belőle. Nem ért meglepetésként, mikor egy papírt nyomott a kezembe, aminek tetején egy ismerős név állt. Wu Yi Fan.

– Kris kéri, hogy ezt írd meg neki holnapra – adta át az üzenetet Baekhyun, nekem pedig egy pillanatra elapadt a vérkeringésem.

– Holnapra? – ismételtem meglepetten. – Esélytelen. Holnapra már így is kettőt kell elkészítenem, nem lesz időm egy harmadikra.

– Azt mondta, amennyit késik, annyival kevesebbet fizet – vont vállat ártatlanul Baekhyun. Látszott rajta, hogy mennyire nem érdekli a dolog, ő szimplán csak átadta az üzenetet, a továbbiakban pedig szeretne kimaradni a seftelésből.

Sóhajtva engedtem le karomat testem mellé, agyam pedig rögvest gondolkodó üzemmódba kapcsolt. Lehetetlennek tartottam, hogy időre elkészüljek az esszével, de eleget hallottam Krisről ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondolja azt, amit kiejt a száján. Minden hangszálrezdüléséből süt a határozottság, a keménység és a rideg offenzíva. Eszem ágában sem volt ellent mondani neki, de egyelőre nem tehettem mást.

– Majd meglátom – zártam le végül ennyivel a témát, az időzítésem pedig meglehetősen pontosnak bizonyult. Halk, puha rezgésre lettem figyelmes, amit fülsüketítő gitárszóló követett. Egyből tudtam, hogy Chanyeol mobilja csörög, a fiú pedig kapkodva próbálta kihalászni keskeny nadrágzsebéből. Nem tudtam, ki hívhatja, nem kötötte az orrunkra, ám nem is vonult át egy másik szobába, így Baekhyun és én értesültünk mindenről.

– Csá, mondd – „köszönt” bele a készülékbe. Nem értettem pontosan, mit mond a másik fél, de azt tudtam, hogy fiú. – Ne máááár – nyújtotta el a szót barátom, arcán pedig egyszerre foglalt helyet felhőtlen öröm és robusztus meglepettség. – Hazudsz, baszki, hazudsz! – nevette el magát hitetlenkedve. – Ezt nem hiszem el, Jongdae!

Több se kellett nekem. Azonnal tudtam, miről lehet szó. Ez a nap meglehetősen eseménydúsnak bizonyult.

6. rész

6. rész

Borzalmas és sokat sejtető látvány fogadott nagymamám bérháza előtt. Rendőrautók sorakoztak az úton, amiket a kíváncsi járókelők lassítva kerülgettek, nyakukat nyújtogatva, hátha elcsíphetnek valamiféle információt. Ám mikor csalódniuk kellett, a társaságban lévők sutyorogva haladtak tovább. Kevesen álltak meg, várva, hogy kiderüljön valami.

 A panel bejárati ajtaja kitámasztva engedte be a hűvös esti levegőt, majd Kyungsoot és engem, mikor felrobogtunk a lépcsőn. Mióta kiejtettem a számon, mi történt pontosan, nem szóltunk egymáshoz. Csak sietve próbáltuk elérni a célt egymás oldalán. Nem azért igyekeztem, mert annyira érdekelt a nagymamám. Sokkal inkább a kíváncsiság hajtott előre. Látni akartam őt. Látni akartam a művemet.

– Kim Jong In? – állított meg egy a liftet elhagyó rendőr.

– Igen, ő pedig Do Kyung Soo – mutattam be barátomat, anélkül, hogy rámutattam volna.

– Már vártuk Önt – tartotta meg nekünk a felvonó ajtaját, majd megvárta, amíg beszálltunk. – A kollégák fent vannak. A lakás pontos átkutatásához lehet, szükség lesz magára.

Bólintással feleltem, a rendőr pedig elengedte az ajtót, s kirobogott az egyik autóhoz. Eltelt pár másodpercig, mire eszembe jutott, melyik emelet gombját kell megnyomnom, de amint elindult a lift a gyomrom görcsbe rándult. Képtelen voltam elhinni, ami történt. Olyan volt, mint egy rossz rémálom. Mint egy fantazma, ami sose fog eltűnni. Gyilkosnak éreztem magam, hiába győzködtem magamat, hogy nem lehetek az. Nem én öltem meg. Egy ujjal se nyúltam hozzá.

– Kyungsoo – szólítottam meg a lehető leghalkabban.

– Igen? – Hangja ugyanolyan erőtlen és tompa volt, mint az enyém.

– Mondd, hogy nem én tettem! – fordultam felé kétségbeesetten. – Kérlek, mondd, hogy nem én öltem meg!

Nem válaszolt. Enervált tekintetét az enyémbe fúrta, fénytelen szemeimben viszont nem a saját érzelmeimet véltem felfedezni. Kiábrándultság és csalódottság tükröződött benne, ami még inkább a szívembe mart. Megmondta, hogy hisz ebben. Nem fog nekem igazat adni.

Sóhajtva vágtam el tekintetemet az övétől, pont, mikor a lift megérkezett a hatodik emeletre. Nem kellett sokat gondolkodnunk, nagyanyám lakásának ajtaja tárva nyitva állt, pontos rálátást biztosítva a lényegre.

– Kim Jong In? – kérdezték ma már harmadjára. Bólintással feleltem, mikor végre észbe kaptam. – Fáradjanak beljebb! – invitált be mindkettőnket a rendőr, mikor konstatálta, hogy nem egyedül érkeztem.

Bátortalanul léptem át a küszöböt, majd tettem meg azt az öt lépés távolságot, ami elválasztott nagyanyám holttestétől. Remegő lábakkal haladtam el a bútorok mellett, amik már nem csak fullasztó apátiát, hanem hullaszagot is árasztottak magukból. A sokk és a rémület hideg ujjai erősen tekeredtek nyakamra, majd cirógatták meg hátamat, s tépték ki gerincemet. A kívülállók azt hihették, rokonom élettelen testének látványa váltotta ki belőlem ezt a reakciót. De Kyungsoo és én tudtuk, hogy nem erről van szó.

– Megfulladt – zökkentett ki a merengésből a főparancsnok. – Valószínűleg félre nyelte a vacsoráját – bökött a szőnyegen heverő tányérra és az abból kiborult ételre.

A felismerés baltaként vágott agyamba.

 „Fürödhetsz a hatalom tengerében, csak nehogy arra légy’ figyelmes, hogy megfulladtál benne, mert nem úsztál a felszínre levegőért!”

Fulladás…

Ezt én mondtam neki pár nappal ezelőtt, a kimondott szavakból pedig papírra vetett, fennmaradó mondatok lettek. Amikből pedig valóság. Színtiszta valóság, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Ám a lényeg ugyanaz volt – megöltem egy embert. Megöltem a saját nagyanyámat.

*

Csak teltek a napok monoton, szürke felhőt és melankóliát hagyva maguk után. Kyungsoo pedig továbbra is kerülte velem a diskurzust, a szemkontaktust, én pedig tanácstalanná váltam. Semmi másra sem voltam képes, csak a gondolkodásra, hogy vajon mi tévő legyek. Hatalmas törést okozott ez bennem, valakivel meg akartam beszélni. De Kyungsoo hallani sem akart róla. Rólam.

A Nappal keltem, mégis a hold volt az egyedüli társaságom. Éjszakákat töltöttem füzetem felé görnyedve, hatalmas vágyammal viaskodva, mi arra késztetett, hogy írjak. Ám az emlékek és a körülmények visszatartottak. A napokban realizáltam, hogy immáron két ember vére tapad kezeimhez, tollamhoz, papíromhoz. Most már biztos voltam abban, hogy azt az egyetemista fiút is én öltem meg, hiába nevezhettük azt véletlennek. De rendben, nevezzük. Nagyanyám sorsa viszont egyértelműen az én művem.

Nem értettem. Ember hogy lehetne képes erre? Ilyen a világon nincsen. És nevetséges, valamint naiv lenne azt állítanom, hogy különleges képességem van. Még Kyungsooval hülyültünk ezen. Akkor még olyan távolinak, lehetetlennek és röhejesnek tűnt. Most azonban viszontláttam a környezetemben. Éppen úgy, ahogy Luhan hyung is megmondta napokkal ezelőtt.

*

– Jongin, feküdj le! – Kyungsoo hangja úgy hasított a csendbe, mint kés a vajba. Meglepetten kaptam irányába a fejemet. – Holnap hatkor kelünk.

– Mi az, most már hozzám szólsz? – álltam fel a helyemről, tekintetemet még mindig lakótársamon tartva. Nem nyitotta ki szemeit. Nem nézett rám. Én viszont nem tágítottam. Betoltam a széket, s közelebb léptem az emeletes ágyhoz. – Kyungsoo, ne csináld már! Tudom magamtól is, hogy egy gyilkos vagyok. Nem kell minden nap éreztetned velem! – Hangom egyre feljebb és feljebb hágott. – De tudd, hogy én se így akartam. Csak eljátszottam a gondolattal, mert haragudtam a nagymamámra. Szánt szándékkal sosem öltem volna meg, ezzel te is tisztában vagy. Mégis úgy bánsz velem, mint egy utolsó rohadékkal.

Legszívesebben elsírtam volna magamat, de hektikusságom szerencsére meggátolt ebben. Ökölbe szorított kezekkel álltam Kyungsoo ágya mellett, aki végre méltóztatott kinyitni a szemeit, s tekintetét összekapcsolta az enyémmel.

– Erről szó sincs – szólt halk, idegesítően nyugodt hangon, ami még több indulatot gerjesztett bennem. Nem hagytam, hogy folytassa mondanivalóját, vehemensen felszólaltam saját magam védelmére.

– De igen! – léptem hozzá még közelebb. – Napok óta hozzám se szólsz, minden kapcsolatot kerülsz velem.

– Pár dolgot helyre kell tennem magamban ezzel kapcsolatban – felelte, mire hisztérikusan felnevettem.

– Neked? – döntöttem neki homlokomat az ágy gerendájának. – Akkor én mit szóljak? Én öltem meg két embert, nem te! Érzem tettem súlyát, éppen ezért szükségtelen még neked is rátenned egy lapáttal! Kyungsoo, szükségem van rád! – Teljesen elhagytam magam. Az eddig visszatartott könnyeim utat törtek maguknak, s zokogva rogytam össze az ágy mellett. Fejemet Kyungsoo párnájára hajtottam, hogy ne láthassa meggyötört arcomat. Átverni viszont nem tudtam, reszkető vállaim elárultak. Úgy éreztem, csak én létezem, a sötétség, a magatehetetlenség és a némaság, ami csak akkor szűnt meg létezni, mikor zokogásom arra késztette.

De aztán egy meleg tenyér simított végig hajamon, majd lapockámon, ismételve a nyugtató mozdulatot, ami egy apró reményszikrának hatott a sötét alagút végén. Ám sírásom nem akart csillapodni.

– Jongin – sóhajtott barátom. – Nem tartalak gyilkosnak. Soha nem is foglak. Azért voltam tartózkodóbb veled a napokban, mert gondolkodtam. Válaszokat kerestem erre a természetfeletti jelenségre. Titkon pedig reménykedtem, hogy felhagysz ezzel az elfoglaltsággal. – Mintha szavai felszárították volna a könnyeimet. Kissé megnyugodva emeltem fel fejemet, s néztem szemébe, amiben az íróasztal lámpájának gyér fénye világított.

– Hogy hagyhatnék fel vele? – szipogtam, akár egy ötéves. – Ez a lételemem.

– Rájöttem, hogy nem kell – cirógatott végig nedves bőrömön ujjhegyeivel. – Írj nyugodtan. De kérlek, ne a halálról! Fogalmam sincs, mi történik veled, de felejtsd el, amit korábban beszéltünk. Ne kísérletezgess! – Aprót bólintva adtam tudtára, hogy minden szavát megértettem és meg is fogom fogadni őket. – És hagyd abba a sírást, nem áll jól! A lámpát pedig kapcsold le, mert kisül a szemem!

*

Az előadóteremben párhuzamban hallgattam a professzor tanítását és az eső zajos kopogását az ablaküvegen és párkányon. A tananyag olyan monotonnak és unalmasnak bizonyult, hogy kénytelenek voltunk a sajátos módunkon elfoglalni magunkat. Sehun a telefonját nyomkodta a táskája mögötti rejtekben, Kyungsoo keresztrejtvényt fejtett, amit füzete lapjai közé csempészett, én pedig írtam.

Megpróbálkoztam valami mással. Ha valóban rendelkezem ilyen képességgel, azt jobban tenném, ha a hasznomra fordítanám. Így az esővel kezdtem. Esztétikusan megfogalmaztam a napsütést, a száraz aszfaltot, a levelek ropogását és a szél meleg, lágy süvítését, amely szimultán kapott hajamba, Luhan cigarettájának füstjébe és Baekhyun pacsulijába.

A másik feladatomnak pedig egy szörnyű betegség semmissé tételét tekintettem.

– Gyerekek, enyhül a zuhé – suttogta Sehun, mikor kipillantott az esőcseppek áztatta ablakon. – Éppen ideje volt, végre megszáradt a cipőm és a zoknim reggel óta.

Önelégült mosoly kúszott ajkaimra, s egy szó nélkül Kyungsoo elé csúsztattam füzetemet. Rám se emelte tekintetét, egyből tudta, mi áll a háttérben, s olvasat nélkül, bazsalyogva visszaadta a papírköteget.

– Erről beszéltem.

Most már száz százalékig biztos voltam abban, milyen hatalom került kezeim közé és tollam tintájába. Már nem is kerestem a választ. Rájöttem, hogy azért kaptam, hogy jóra használjam. Én pedig élni fogok a lehetőséggel.

– Min mosolygsz ennyire? – zökkentett ki a merengésből Sehun, mikor felém bökött a fejével.

– Csak örülök, hogy elállt az eső – reagáltam le ennyivel. Lelkiismeret-furdalás szorongatott, amiért nem avattam be Sehunt ebbe a titkomba, de elég jól ismertem őt. Kihasználta volna a „hatalmamat” és a fél világot kiiktattatta volna velem, Bomival kezdve. Én pedig nem szándékoztam egy újabb halott lelkét az enyémhez láncolni.

– Ennyire?

– Igen – forgattam meg szemeimet. – Ne köss bele mindenbe, kérlek!

– Bocs, csak Luhan felcseszte az agyamat – sóhajtott, majd ismét ujjai közé fogta telefonját, s hevesen pötyögni kezdett. – Megszólal, hogy ne írogassak neki órán. Miért, ő mit csinál? Neki is előadása van ilyenkor, mégis válaszol!

Hektikusan lecsapta a mobilt az asztalra, majd fölé hajolt, hogy láthassa az újabb üzenetet. Javíthatatlan és menthetetlen.

– Pff, most meg azt írja, hogy szeret – vonta fel egyik szemöldökét szkeptikusan. Arcáról undor és nemtörődömség tükröződött, de szemem sarkából remekül láttam, amint visszaírja neki, hogy ő is szereti, majd egy szívecskét is mellékelt az üzenethez. Irigyeltem Sehunt, amiért ez jelentette neki a legnagyobb problémát. Vagy legalábbis úgy csinált.

Sehunról beugrott még valami. Felbuzdultan kaptam tollam után, s nyitottam ki füzetemet, hogy gyorsan belevéshessem újabb ötletemet, mielőtt elfelejteném azt. Telefonom rezgése azonban kizökkentett a körmölésből. Értetlenül nyúltam nadrágom zsebének legmélyére, hogy kihalászhassam, majd megnyomtam egy gombot, hogy láthassam az üzenetet. A kijelzőn egy számomra ismeretlen szám világított, ám mikor megnyitottam az sms-t rögtön tudtam, kitől kaptam elektronikus levelet.

„Szia Jongin! Bomi vagyok, Luhantól kértem el a számodat, remélem, nem gond. J Csak érdeklődni szeretnék, hogy ráérsz-e valamikor, mert szükségem lenne a segítségedre.”

A zavarodottság okozta enyhe fintorral az arcomon olvastam el újra az sms-t, majd ugyanolyan homlokráncolva pötyögtem be a választ.

„Lesz egy tíz perces szünetem, majd egy újabb órám. De utána szabad vagyok.”

„Rendben, az udvari cigildében várlak. ^^”

Akaratom ellenére mosolyodtam el a cigilde szón, majd visszacsúsztattam a zsebembe a telefont. Fogalmam sem volt, mit akarhat, bár elsőként az esszéírásra tippeltem. Hisz mi másban kérné a segítségemet? Nem vagyunk barátok.

A jogászi érvelés szerencsére élvezetesen telt. Végre olyannal foglalkozhattam, ami érdekel és jó is vagyok benne, így az idő is madárként reppent el előttem. Kyungsoo ezt az órát is fapofával ülte végig, rajtam kívül senki se mondta volna meg, hogy ő is szereti ezt a tantárgyat. Sehun viszont végigszenvedte, hiába tud érvelni, mindig is lusta volt esztétikusan megfogalmazni a véleményét, gondolatait. Ám minden zárthelyije maximum pontos lett ebből a tárgyból.

– Vigyázz magadra, ember! – ragadta meg vállaimat Sehun, mikor bejelentettem, én még nem megyek haza, hanem Bomival konzultálok.

– Hagyjál már! – ráztam le magamról a kezeit. – Nem a sátánnal fogok találkozni.

– Nem, annál sokkal rosszabbal!

– Sehun, fejezd már be! – intette le Kyungsoo is. – Kezdesz nevetségessé válni.

– Persze, legyek én a hibás, amiért vigyázni akarok a legjobb barátomra – ciccent fel hektikusan, majd táskáját átdobva vállán megindult kifelé. Pillantásom találkozott Kyungsooéval, aki csak beletörődve megrázta a fejét, majd egy intés után megindult a szőke után. Egy ideig követtem őket tekintetemmel, látókörömben pedig pár szekundum múlva megjelent Luhan is, aki Sehun ujjait összekapcsolva a sajátjaival haladt tovább a folyosón, szorosan maga mellett tartva a fiatalabbat. Kyungsoo habár velük haladt, mégis tartotta a pár lépés távolságot, ebből pedig leszűrtem, hogy már megint vitatkoznak valamin. Illetve Luhan bájosan cseverészik, Sehun pedig duzzog.

– Jongin-ah! – ütötte meg hallószerveimet egy magas, női hang, amit azonnal sikerült beazonosítanom. Érdeklődve pillantottam hátra vállam fölött, majd mikor megláttam Bomi derült mosolyát hasonló mimikára váltottam, s teljes testtel felé fordultam.

– Szia – biccentettem neki, s úgy véltem, ebben ki is merült a köszönés. De rosszul gondoltam. Bomi egy hirtelen mozdulattal előttem termett, s két puszit nyomott arcomra, hogy ily mód üdvözölhessen. Éreztem, ahogy a meglepettségtől a vér arcomba szökik.

– Bocsi, hogy nem vártalak meg kint, de rájöttem, hogy vizesek még a padok, így jobbnak láttam, ha bent maradunk – hadarta el egy levegővel, mire bólintottam egyet.

– Igaz. Miben kéne segítenem? – tértem rögtön a tárgyra.

– Annak a faszparaszt Sehunnak igaza volt, tényleg pofátlan voltam múltkor – húzta el ajkait szégyenlősen és megbánóan. – Nem várhatom el, hogy csak úgy megírd az esszémet.

– Ugyan – legyintettem. – Ez a munkám. Nem ingyen csinálom.

– Ezzel tisztában vagyok – nevetett fel. – Viszont rájöttem, hogy többre megyek azzal, ha inkább tanítasz.

– Tanítalak?

– Ühüm – bólogatott hevesen. Kifejezetten aranyosnak hatott ezzel a kislányos stílussal, hiába volt három évvel idősebb nálam. – Arra szeretnélek kérni, hogy taníts meg esszét írni. Normálisan. Én pancser vagyok hozzá.

– Ezt középiskola első osztályában meg szokták tanítani – vontam fel egyik szemöldökömet, de rögtön meg is bántam, hogy ilyen stílust engedtem meg magamnak. Néha nem tudtam megálljt parancsolni szavaimnak, amik úgy buktak elő számból, ahogy ők akartak. – Bocs, nem úgy értettem.

– Semmi gond – mosolyodott el lehunyt szemekkel. Utoljára filmben láttam ilyen arckifejezést. – Megértem, ha nem akarod…

– Nem, ezt egy szóval sem mondtam – vágtam szavába, mire felemelte fejét, hogy tekintetünk találkozzon. Nem sokkal volt alacsonyabb nálam, Luhannal azonos magasságú lehetett, mégis olyan aprónak és gyámoltalannak tűnt. Vagy remek színész, vagy tényleg ilyen a jelleme, ha nincs nagy társaságban. – Szívesen adok neked pár tippet.

– Köszönöm, Jongin-ah! – Arcát egy hatalmas mosoly szelte ketté. – Az az előadóterem, ahol legutóbb voltunk, most üres. Üljünk be oda – adta az ötletet, de egy kurta bólintáson kívül más reakcióra nem volt időm. Bomi elkapta a csuklómat, s valósággal vonszolni kezdett maga után. Nem értettem, mi ez a nagy vehemencia. Nem ismertem embert, aki ennyire vágyna a tanulásra.

5. rész

5. rész

Amint beléptem a pubba azonnal megcsapta arcomat a forró levegő, orromat a koktélok aromája, fülembe pedig a hangszóróból áradó basszus költözött, tompítva agyam minden funkcióját és csakis a zenére voltam képes koncentrálni. A hátamnak ütköző Sehun noszogatott beljebb, ezzel további haladási lehetőséget kiharcolva magának, s mire az asztalhoz jutottunk a többiek már javarészt letelepedtek. Chanyeol és Baekhyun rögvest elterültek az ülőgarnitúrán, Luhan pedig Bomi előreengedése után foglalt helyet az asztal szélénél. Amint megpillantotta Sehunt beljebb csúszott, s megütögette a bőrfelületet, hogy barátjának helyet adhasson, míg én Kyungsoo mellé huppantam le, Sehunnal szemben, az asztal másik szélére. Amíg a többiek a ruháik levételével foglalatoskodtak én végigfixíroztam a helyet, alaposan szemügyre véve annak minden szegletét és a pub által nyújtott lehetőségeket kihasználó embereket. Tekintetemet leginkább a lépcső vonzotta magára, ami a felső emeletre vezetett, ahonnan csak még nagyobb hangzavar áradt, s még több fény, ami a fenti sötétséget próbálta kompenzálni. A hely kétség kívül tömve volt szórakozni és kikapcsolódni vágyó emberekkel, akik vagy eszmecserét folytattak az asztaloknál egy-egy ital társaságában, vagy a sarokban lévő táncparketten mozgatták testrészeiket vagy ritmusra, vagy csak ahogy jól esett.

– Jongdae mikor jön? – kezdte a benti beszélgetést Baekhyun, bár kérdését inkább Chanyeolnak intézte.

– Azt mondta, valószínűleg fél órát késni fog, mert a barátnőjét viszi haza táncpróbáról – világosította fel a magasabbik a vállát vonogatva.

– Van barátnője? – kapta fel a fejét Luhan. – Azt hittem, genofóbiában szenved – meresztette a szemeit értetlenül, nekem viszont rögtön szöget ütött fejemben az említett fóbia.

– Az meg mi? – kérdezte az asztalra könyökölve Sehun.

– Az nem a közösüléstől való félelem? – tettem fel a kérdést bátortalanul. Olvastam már erről korábban, s csak remélni mertem, hogy az emlékezetem nem csal és nem mondtam badarságot.

– De igen – röhögött keserűen Chanyeol. – El se tudom képzelni, milyen szar lehet így élni. Csak magát kínozza egy kapcsolattal.

– Talán reméli, hogy kigyógyul belőle – szólalt meg Bomi is, mire minden szem rászegeződött. – Egy pszichológus tudna segíteni rajta, nem?

– Ez egy elég súlyos fóbia – jelentette ki határozottan Kyungsoo. – Nem hinném, hogy egyik napról a másikra ki lehet gyógyulni belőle.

– Váltsunk már témát! – nyögött fel Baekhyun. – Nincs kedvem Jongdae nemi életéről társalogni. Ki mit iszik?

– Koccintani kéne valamivel – pattant fel a helyéről Chanyeol, majd barátját, Kyungsoot és engem kitessékelve kipréselte magát az asztal mögül. – Hozok pezsgőt – jelentette ki vigyorogva, majd egy száznyolcvan fokos fordulatot követően eltűnt a tömegben, s a pult felé vette az irányt.

– Jongin, Luhantól hallottam, hogy írsz – fordult felém hirtelen Bomi. Meglepett, hogy csevejre invitált, így eleinte csak értetlenül pislogtam barna íriszeibe bámulva, amiben az asztal gyertyájának fénye táncolt.

– Igen, így van – bólintottam végül, szemem sarkából pedig elkaptam Sehun fintorát.

– Nekem jövő hétre írnom kéne egy esszét, de annyira el vagyok havazva, hogy semmi időm – könyökölt az asztalra egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Mennyiért vállalsz egy tíz oldalas tanulmányírást?

Bármennyire is próbáltam elrejteni, éreztem, ahogy arcom összes vonásáról ordít a meglepettség. Pontosan tudtam, mennyit szoktam egy ilyen kaliberű értekezés elkészítéséért kérni, de hiába lapozgattam az árak között agyamban, nem találtam a választ a döbbenetnek köszönhetően. Végül Sehun mentett ki a kompromittáló helyzetből.

– Neked semennyiért – köpte oda szenvtelen, mire Bomi szemei a kétszeresükre dülledtek, akárcsak a fiú másik oldalán helyet foglaló Luhané. – Már bocs, de nem érzed, hogy ez kicsit pofátlan volt?

– Öhm, ne haragudj – vonta fel egyik szemöldökét a lány –, de nem veled beszélgetek.

– Hagyd, Sehun – legyintettem le végül barátomat. – Megírom neki.

– Jongin, ne légy’ már ilyen töketlen! – förmedt rám. – Hagyod, hogy ez a picsa kihasználjon?

– Sehun, elég lesz! – ordított rá Luhan, hangnemével belefojtva a szót az összes asztalnál ülőbe. – Jongin nagyfiú, el tudja maga is dönteni, mit vállal el és mit nem. Ugye? – fordult végül felém, én pedig határozottan bólintottam egyet. – Ennyit erről.

– Úgy tűnik, rosszkor jöttem – zendült fel egy számomra ismeretlen hang, de az elhangzottak alapján levontam a konzekvenciát, hogy mégis ki csatlakozhatott díszes társaságunkhoz. Érdeklődve fordultam a jelölt irányba, ahol egy nálam valamivel alacsonyabbnak tűnő, szélesen mosolygó fiú köszönt vissza rám. Zsebre tett kezekkel ácsorgott az asztal oldalán, s épp Baekhyunnal szemezett, aki megkönnyebbülve pattant fel helyéről, s karolta át Jongdaet a fél társaságon áthajolva.

– Dehogyis – vágta rá rögtön. – Sőt, jobbkor nem is érkezhettél volna. Tessék, ülj csak le! – bökött fejével a Sehun melletti üres felületre, amit Chanyeol távozásának köszönhettünk.

– Chanyeol hova fog ülni? – kérdezte Kyungsoo, bár hangja nem azt tükrözte, hogy nagyon érdekli a dolog.

– Ki nem szarja le? – vont vállat végül Baekhyun, Jongdae pedig nem zavartatta magát, lehuppant Sehun szabad oldalára.

Kezdtem meglehetősen furcsán érezni magamat. Jongdae mindenkinek udvariasan bemutatkozott, majd beszélgetésbe elegyedett Baekhyunnal, majd Luhannal és Bomival. A lánnyal, aki azóta nem hozta fel az esszé-témát, hogy Sehun olyan keményen ráförmedt. Annyira nem bántott a dolog, hiszen temérdek munkám volt, bár a plusz pénznek mindig örültem. Viszont igazat kellett adnom Sehunnak – tényleg volt valami furcsa Bomiban. De nem tudtam megmagyarázni még magamnak se, pontosan mit értek ez alatt. A hangulatomra viszont aligha volt ez jó hatással, s az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy saját érzelmeimet véltem felfedezni Sehun és Kyungsoo ábrázatán. Lakótársam a tenyerébe temetkezve hallgatta a nagyobbnál nagyobb ostobaságokat, amíg a szőke undok pillantásokkal bombázta hol barátját, hol pedig utálatának legfőbb személyét.

Velünk ellentétben Baekhyun, Chanyeol és Jongdae meglehetősen jól érezték magukat, már a koccintásra használt pohár pezsgőtől is az egekig hágott kedvük, hála az eleve vidám, kissé fellengzős személyiségüknek. Luhan és Bomi hol ebbe, hol abba a beszélgetésbe kapcsolódtak be, bár inkább egymással csevegtek, Luhan pedig tudomást sem vett a mellette füstölgő Sehunról. Volt ideje kitapasztalni, hogyan is kell bánni a fiúval, nyilván tudta, hogy ha x ideig nem szól hozzá, barátja magától lenyugszik.

– Kimegyek cigizni – állt fel váratlanul a helyéről Sehun, majd jelezve Jongdae-nek és Chanyeolnak, hogy adjanak neki utat, kisétált az ülőgarnitúra és az asztal fogságából. – Jongin, nincs kedved kikísérni?

– Én nem is dohányzom – vontam fel egyik szemöldökömet értetlenül.

– Nem ez volt a kérdés.

– Jól van, kikísérlek – tápászkodtam fel én is. – Addig úgysem hagysz békén.

– Pontosan. – Helyeslését megtoldotta egy látványos bólintással, majd zsebre vágta kezeit, s meg se várta, hogy utolérjem, kicsörtetett a pubból. Luhan utána se fordult, csak az én tekintetemet kapta el, ám íriszei nem üzentek semmit. Látszólag nem érdekelte, Sehun mit csinál, én pedig nem akartam belefolyni ebbe az egészbe. Hiába tudtam, hogy amint kiérek, a szőke száján rakétaként száguldanak majd kifelé a szitokszavak.

– Megölöm mind a kettőt. – Tüdejéből ekkorra már szivárgott a szürke füst, amit az este hideg levegője további maradásra késztetett.

– Sehun, most komolyan ezért hívtál ki? – dőltem neki a falnak szememet forgatva.

– Felidegesítenek – jelentette ki az egyértelműt. – Különösen Bomi a folytonos jó pofizással és viháncolással.

– Nem is viháncol – sóhajtottam fel gondterhelten. Sehun sértődött arccal szívott bele megrövidült cigijébe, majd hangosan kifújta a füstöt, mintha arra haragudna.

Mindig is lenyűgözött Sehun aurája. Teljesen másképp hatott rám, mint Luhané, akire már-már felnéztem világnézete, vérmérséklete, életmódja és gondolkodása végett. Sehunban egy igazi lázadót véltem felfedezni már abban a pillanatban, mikor először találkoztunk. Külseje meglehetősen visszafogottnak festette le őt, de arckifejezései mindig elárulták, milyen ember ő valójában. Ám volt egy oldala, amit ki nem állhattam. Ez pedig a hisztis-picsa effektus, amivel mindenkit képes volt kikergetni a hitéből, vagy akár a világból.

– Jó, mindegy – nyögte ki hosszú másodperces hallgatás után. – Csak, tudod… Eléggé fáj, hogy úgy látom, Luhant nem is érdekli, hogy érzek.

– Luhan hyung nagyon jó színész – léptem közelebb Sehunhoz, majd egy nem várt mozdulattal kivettem a kezéből a cigarettát, s egy jó nagyot beleszívtam. – Tudom, hogy érdekli, de úgy hiszi, majd magadtól lenyugszol. Nem akar konfrontálódást veled. – Minden szavam Sehun meglepett arcába szállította a szürke, toxikózissal teli felhőt, beitatva magát a fiú minden vonásába.

– Add vissza – rántotta ki a kezemből a cigit. – Azt mondtad, nem dohányzol.

– És arra is figyeltél, amit most mondtam?

– Igen – bólintott alig észrevehetően. Sehun tipikusan olyan ember, aki nehezen ismeri el más igazát.

– Valamint – vágtam én is zsebre a kezeimet –, Luhan hyung a sajátos módján kezeli a helyzeteket.

– Ja, a sajátos idióta módján.

– Túlreagálod a dolgokat – csóváltam meg a fejemet. – Minek füstölögsz magadban? Attól jobb lesz? Használd inkább te is az ő taktikáját!

– Mit? – vonta fel egyik szemöldökét értetlenül. – Nézzem én is levegőnek? – Hektikusan vágta le a csikket a nyirkos járdára, majd a csatorna felé rúgta.

– Igen – bólintottam a vállamat vonogatva. – Kezeld éretten a helyzetet!

Sehun már nyitotta a száját, hogy reagálhasson valamit, de kénytelen voltam leinteni, ugyanis csörgött a telefonom. Szemöldök ráncolva kutakodtam a zsebemben, s végig azon morfondíroztam, ki kereshet. Ugyanis senkitől sem vártam hívást. Szívem viszont vehemensen kalapálni kezdett és egy megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába, ami hideg ujjakkal fojtogatott. Sehun udvariasan megvárta, míg előkeresem a mobilomat és lerendezem a hívást, de mikor a másik fél beleszólt a telefonba, azt kívántam, bárcsak egyedül lennék.

– Kim Jongin? – Minden kertelés nélkül a lényegre akart törni.

– Igen, én vagyok.

– Itt a rendőrség. – Gombóc keletkezett a torkomban. – Az ön nagymamája Kim Eun Hwa?

– I-igen. – Képtelen voltam lenyelni, csak kaparta a torkomat.

– A szomszédja holtan találta őt a lakásán. – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Nem mertem Sehun szemeibe nézni, hiába éreztem magamon értetlen és várakozó tekintetét. Inkább elfordultam, hogy véletlenül se tudjon minden leolvasni az arcomról. Ám nem voltam többre képes. A döbbenet és ijedtség lábamtól a fejemig lebénított, agytekervényeim pedig felmondták a szolgálatot, s csak egy kérdésre tudtak koncentrálni. Hogyan?

– Ön Seoulban van most? – folytatta monoton hangon.

– Igen. – Remegve bólintottam.

– Mit gondol, ide ér két órán belül a nagyanyja lakására?

– Megpróbálok. – Nem érdekelt, áll-e szándékában még mondani valamit, vonalat bontottam. Sehun első kérdésre rögtön az volt, mi történt, de képtelen voltam foglalkozni vele. Hatalmas elánnal rohantam vissza a pubba, hogy karon ragadhassam Kyungsoot, aki zavarodottan nézett hol rám, hol a többiekre. De ideje sem volt ellenkezni, olyan hevesen és ellentmondást nem tűrően húztam magam után. Akkor se mondtam neki semmit, mikor az ajtó becsapódott utánunk. Még mindig csak az lebegett a szemeim előtt: Hogyan?

– Jongin, mi a franc bajod van? – rántott maga felé a vállaimnál Kyungsoo, mikor már a villamoson álltunk.

– Nagyanyám halott – motyogtam magam elé, de mintha nem is én beszéltem volna. Olyan távolinak, olyan idegennek tűnt a hang.

Kyungsoo ledöbbenve nézett velem farkasszemet. Szavai torkára égtek, izmai pedig egy pillanatra megfeszültek, még inkább összeszorítva vállaimat. Most már mindketten pontosan tudtuk, mi történik körülöttünk. Mi történik velem. Csak azzal nem voltunk tisztában, hogy miért. És számomra ez volt a nap második kérdése. Miért?

Miért és hogyan történik ez? Miként lehet képes erre valaki? Véletlen lenne? Kizárt dolog, ennyi véletlen nem történhet ilyen rövid idő alatt. Meg kellett találnom a választ. Amihez nagyanyám lakásának meglátogatása volt az első lépés.

4. rész

4. rész

– Mit akarsz? – Nem is számítottam másmilyen fogadtatásra. Lelki szemeim elé azonnal bevillant nagyanyám undortól eltorzult arca – ami eleve se egy szép látvány –, hangjában pedig a vonal recsegésének ellenére is a színtiszta utálatot véltem felfedezni. Pont azt, amit én is éreztem őiránta, s egyikünk se titkolta ezeket az emóciókat. Minden alkalmat megragadtunk, hogy éreztessük a másikkal ellenszenvünket, egyedül apám előtt próbáltuk meg moderálni magunkat, hiszen az ő anyja. De ez már a múlté, szüleimmel együtt a jópofizást is földdel takarhattuk be.

– Neked is szia – forgattam meg szemeimet, majd nekidőltem a konyhaablak párkányának. – Szerintem nagyon jól tudod, mit akarok. – Mindvégig éreztem Luhan rám-rám sikló tekintetét, aki fél füllel a diskurálásunkat hallgatta, miközben telefonját nyomkodta az asztalnál ülve.

– Honnan tudnám? – horkantott fel, ezzel még több utálatot felkorbácsolva bennem. Mély levegőt kellett vennem, hogy megelőzhessem a konfrontálódást.

– Az örökségemet – vágtam rá egyből azt a szót, amit már számtalanszor közöltem vele. De kérelmem mindig süket fülekre talált, és nem reménykedtem, hogy ezúttal másképp lesz.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – A megjátszása, a rosszindulata és az alantassága futótűzként kezdett felemészteni, elégetve a maradék jóindulatomat. Lopva Luhanra pillantottam, aki ezúttal is engem figyelt, arcán pedig keserű fintor ült, s az egyébként kedves fiú mimikája mérhetetlen antipátiát tükrözött.

– Ó, tényleg? – érdeklődtem teátrálisan. – Akkor olvasd el a végrendeletet, talán az segítene rájönni!

– Ja, hogy azt? – nevetett fel, lekörözve a filmekben és mesékben szereplő gonosz karaktereket. – Képtelenség. Már elégettem. – Luhan döbbentsége és az én ingerültségem szikrákat szórva találkozott, mikor a konyhát átszelték tekinteteink összefonódtak. Minden egyes szót hallott a helyiség csöndjének köszönhetően, véleményét pedig csak erős megpróbáltatás árán tudta magában tartani.

– Hogy mit csináltál? – adtam hangot nemtetszésemnek és meglepettségemnek, indulataimat már nem tudtam elfojtani. Feszengve vártam megerősítést kérdésemre, hiába értettem kristálytisztán minden egyes szavát. Képtelen voltam elhinni.

– Elégettem – ismételte teljes nyugalommal. – Volt végrendelet, nincs végrendelet. Most már semmivel se tudod bizonyítani, mi illetne téged. Akár rendőrségre is viheted az ügyet, ott előbb hinni fognak egy ártatlan öregasszonynak, mint egy húszéves fiúnak. – Ilyen asszertívnak még sosem hallottam őt, a hülye is észrevette volna, mennyire biztos a dolgában.

– Tudod mit? – tekertem feljebb hangerőmet, majd elrántottam fülemtől a mobilt és számhoz emeltem azt, hogy kényelmesebben beleordíthassak. – Tőlem játszhatod tovább ezt az értelmetlen játékot, mert úgyis te leszel az, aki bűnhődni fog a végén. Fürödhetsz a hatalom tengerében, csak nehogy arra légy’ figyelmes, hogy megfulladtál benne, mert nem úsztál a felszínre levegőért! – Meg se vártam reakcióját, kinyomtam a telefont, s egy hatalmas csattanást előidézve a konyhaasztalra vágtam azt. A hátulja sikeresen leesett, a maradék pedig Luhan ölében landolt az elántól. Hyung sietve kapott érte, nehogy a földön végezze még kisebb darabokban, majd egy kattanással visszaillesztette a hátlapot a helyére. Némán követte mozdulatsoromat, aminek segítségével ellöktem magamat az ablakpárkánytól, majd lehuppantam a vele szemben levő székre, s arcomat tenyerembe temetve próbáltam véremet ismét normál hőmérsékletűre hűteni. Nagyanyámnak sikerült elérnie, hogy még jobban gyűlöljem őt, mint korábban, hiába hittem azt, hogy ez lehetetlen. Mérhetetlen düh fortyogott ereimben, köddel elborítva agyamat, ami lassan kívül-belül beterített.

– Tetszett az utolsó mondatod – szólalt meg hosszú percekig tartó csend után Luhan. – De van egy olyan érzésem, hogy te akarod a víz alá nyomni. – Ajkait ördögi mosolyra húzta, az én mimikámat is hasonlóra varázsolva.

– Akár képletesen, akár valóságosan, de szívesen megtenném – sóhajtottam, majd megkerestem Luhan tekintetét. – Most már érted, miért utálom őt?

– Ó, persze, már az első szavánál világossá vált – vallotta be undortól csöpögő hangon. – Mennyi pénzről lenne szó, hogy ennyire magának akarja? Gondolom, elég nagy összeg.

– Fogalmam sincs – vontam vállat tanácstalanul. – Még ezt se tudom. De nem is ezen van a hangsúly, nem érdekel a pénz. Nagyanyám aljassága idegesít fel, amiért végig a szüleim halálát várta. Még apámét, a saját gyerekéjét is! – hangsúlyoztam ki az utolsó szavakat, amik szétnyílásra késztették Luhan ajkait. Meghökkenve nézett velem farkasszemet és próbálta megemészteni az elhangzottakat. Nehezére esett elhinni, hogy létezik ilyen ember a világon, én pedig már húsz éve szitkozódom, amiért az én családom tagja a sátán földi megtestesülése. De ha rajtam múlik, már nem sokáig.

*

– A francba! – kiáltott fel a lottószelvényt a kezében tartó, és a tévéképernyőt vizslató Kyungsoo. – Nem nyertünk – dőlt hátra szitkozódva a kanapén, majd fogta a papírt, s a szoba sarkába küldte azt, miután gondosan összegyűrte. – Jongin-ah, neked nincs semmiféle különleges képességed – szólt oda rágalmazva és egyben csalódottan, ám most rajtam volt a sor, hogy figyelmen kívül hagyjam szavait, ahogy ő tette azt napokkal ezelőtt olvasás közben. Szüntelen körmöltem a füzetembe, egyszerre dolgozott bennem a hatalom iránti vágy, az adrenalin és az eltökéltség. Semmit se akartam még ennyire, mint azt, amit papírra vetettem. Tollam úgy siklott a fehér papíron, ahogyan a gyilkos penge szokott a puha bőrön, hogy aztán skarlátvörös vér áztassa el a már élettelen testet. A tintám volt a vér, ami a sorokat színezte át valami infernális eszmévé.

Kyungsoo egy ideig felvont szemöldökkel méregetett engem, majd megunva hallgatásomat felegyenesedett a díványról, s halk, zoknis léptekkel megközelítette a nappaliban lévő íróasztalt, ahol én foglaltam helyett. Csöndben hajolt át fölöttem, hogy rálátást kapjon a füzetre, s némán várta, hogy az utolsó sorokat is lefirkantsam.

– Beteg vagy – nevetett fel, majd a szék háttámlájára nehezedett. – Bár, nem félek attól, hogy valóra válik. A lottón se nyertünk, Luhan hyung még mindig eszeveszettül pöfékel, a zárthelyim pedig négyes lett – sorolta szemrebbenés nélkül a fiaskókat, ezzel kissé lelombozva magabiztosságomat.

– Nem érdekel – motyogtam magam elé. – Ha nem teljesül az se baj, legalább kiadom magamból a haragomat.

Kyungsoo csak egy hümmögéssel felelt, de egy tapodat sem mozdult mögülem, érdeklődve követte szemével tollam elegáns mozgását, amíg az el nem ért a margó széléig, s amíg meg nem fordultam, hogy lakótársam szemeibe nézhessek. Csak másodpercek múlva kapcsolta össze tekinteteinket, majd kíváncsian intett egyet fejével, mintha azt kérdezné; mi van?

– Hyung – kezdtem bátortalanul.

­– Igen?

– Éhes vagyok – böktem ki végül, majd Kyungsoo döbbent arcát látva egy széles vigyor szelte át arcomat. – Nem ütnél össze valamit? – néztem rá kiskutyaszemekkel.

– De – lökte el magát sóhajtva a széktől. – Mit ennél?

– Ha te készíted, bármi jöhet.

– Megnézem, mi van a hűtőben – bólintott kifejezéstelen arccal, majd a konyha felé slattyogott. A háttámlára támaszkodva nyomon követtem mozdulatait, ahogy lassú léptekkel eltűnt a folyosón, majd fejemet megcsóválva konstatáltam, hogy semmit sem változott az évek alatt, s valószínűleg nem is fog soha. Még mindig ugyan olyan fantom ábrázata van, mint mikor megismertem, érzelem pedig csak a legkritikusabb, a kálváriával teli, vagy éppen a komikus helyzetekben ül ki markáns arcára, a hétköznapi helyzetek sosem eredményeznek felfelé görbülő ajkakat vagy könnyes szemeket rajta. Talán ettől olyan megnyugtató a közelsége. Nem úgy, mint Sehuné, aki olyan szeszélyes, hogy emberek hadát képes ambivalenciájával nyomorba dönteni és fejfájást okozni nekik.

Gondolataimból a konyhából kiszűrődő morajok zökkentettek ki, ez pedig egyértelművé tette, hogy Kyungsoo valóban nekiállt összeütni valamit. Korgó gyomorral pattantam fel az asztaltól, s léptem ki a zajok forrásának helyiségébe, ahol barátom a pultnál ácsorogva pakolászta az edényeket és a hozzávalókat. Figyelemmel kísértem tevékenységének sorozatát, ahogy rutinosan forgatta a kést ujjai közt, gyakorlottan pakolgatta a hozzávalókat a tányérokba, és járatosan, recept nélkül ízesítette az ételt. Gyomrom még nagyobb korgással jelezte elégedetlenségét, a számban felgyülemlett nyál üzenete pedig szintén az éhségről árulkodott.

– Mit főzöl? – érdeklődtem az ajtófélfának támaszkodva.

– Nem tudom – mosolyodott el halványan. – Csak összeütöm azokat, amiket találtam. – Erre már nem reflektáltam semmilyen formában, csak hümmögve támasztottam tovább a keretet, s figyeltem Kyungsoot a munkában. Ám tevékenységemet telefonom csörgése szakította meg. Gyanakvóan pislogva rugaszkodtam el helyemről, majd csoszogtam át a nappaliba, s mindvégig azon járt az agyam, vajon ki kereshet pont egy olyan napon, mikor senkitől se várnék hívást. Kíváncsian emeltem fel a mobilt az asztalról, de a kijelzőn virító Chanyeol felirat végül minden aggályt szertefoszlatott bennem.

– Igen? – szóltam bele mosolyogva a készülékbe.

– Nem – érkezett a válasz egyből, majd követte a jellegzetes, harsány nevetés. – Van programod estére? – Már nyitottam a számat, hogy reagáljak, de megelőzött. – Nincs? Legyen? Jó, most már van.

– Hyung, beavatnál engem is? – jutottam végre szóhoz.

– Muszáj? – sóhajtott fel, én pedig szemöldököt ráncolva próbáltam megérteni, miért tekinti másodlagosnak, hogy megossza velem az estém programját, amit önkényesen szervezett nekem. – Baekhyunnak és nekem sikerült a vizsgánk, és megyünk ünnepelni – foglalta össze röviden.

– Gratulálok! – derültem fel őszintén. – Jelest kaptatok?

– Egy nagy frászt! – horkantott fel heherészve. – Egy szóval sem mondtam. Annyit említettem, hogy sikerült.

– Jellemző – jegyeztem meg orrom alatt motyogva, de így sem kerülhette el Chanyeol figyelmét.

– Mit mondtál? – érdeklődött vádaskodóan. Hangjában érezhető volt, hogy tökéletesen értette az elhangzott szót, s csak a bizonyosság kedvéért tette fel a kérdést.

– Semmit – legyintettem, mintha láthatná telefonon keresztül. – Mikor mennénk?

– Ma.

– Pontosabban? – Ezt mindig is utáltam Chanyeolban. Vagy Baekhyunt megszégyenítő sebességgel és elánnal közöl temérdek információt két másodperc alatt, vagy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle.

– Tudod, hol lakunk? – Hümmögéssel feleltem. – Az utcánk végén van egy… valami. Nem nevezném kocsmának, ahhoz túlságosan kulturált.

– Pub? – találgattam elmerengve, s a kocsma közeli és távoli szinonimáin törtem a fejemet. Időközben Kyungsoo is megjelent a szobában, s kezét törölgetve kísérte figyelemmel a Chanyeollal való diskurálásomat.

– Igen – kiáltott fel megvilágosodva hyung. – Jöttök, ugye? – Kérdőn fordultam Kyungsoo felé, aki mivel nem hallotta az eszmecsere elejét tanácstalanul nézett velem farkasszemet, s a vállát vonogatta, amire aztán felkanyarította a konyharuhát, mellém lépett, majd egy szó nélkül kivette a telefont a kezemből.

*

Kissé vonakodva, és száját húzogatva, de Kyungsoo végül hajlandó volt eleget tenni Chanyeol a fiú szerint kérésének, szerintünk azonban parancsának. Nekem nem volt különösebb problémám az este gondolatával, valóban kellemes ötletnek tűnt, hogy egy görbe este erejéig kizökkenjünk a mókuskerékből, és egy kis színeket vigyünk a szürke hétköznapokba. Még ha azok a színek potenciálisan sárgák és zöldek lesznek.

Az említett pubhoz viszonylag könnyen eltaláltunk, hiszen segítségünkre voltak a város zajai, az épületek égetően ragyogó fényei az éjszakában, s Chanyeolék utcájának végében álló ismerős alakok, a saját jellegzetességükkel. A baseball sapka és lezser öltözet egyértelműen invitálónkhoz tartozott, amíg a kockás ing barátja, Baekhyun védjegye, amióta megismertem, így már messziről sikerült felismernem őt is. Mikor viszont közelebb értünk tekintetem azonnal Sehunra siklott, kinek nadrágja csöppet sem védte a fiú végtagjait a hűs levegőtől, hála a rajta levő hatalmas, gyári szakadásoknak. így a lábán lévő pihék farkasszemet néztek a csillagos éggel.

– Azt hittük, már nem is jöttök – köszöntött elsőnek Baekhyun, a maga sajátos stílusában.

– Még vacsoráztunk előtte – világosította fel Kyungsoo. – Amíg el nem felejtem; gratulálok a sikeres vizsgátokhoz! – mosolygott rájuk, Chanyeol pedig teátrális meghatódottsággal nyújtotta neki a kezét, hogy lakótársam bele csapjon, majd egy csontropogtató ölelésre magához húzta a nála egy fejjel alacsonyabb fiút.

– Chanyeol-ah, összetöröd szegényt! – A számomra idegen hangra azonnal felkaptam a fejemet, majd a forrást kezdtem keresni. Tekintetem azonnal megakadt a társaságunk egyetlen női tagján, aki Luhan oldalán ácsorgott cigivel az ujjai között, akárcsak hyung. Próbáltam beazonosítani az arcot, ami kissé ismerősnek tűnt, de nem tudtam nevet párosítani hozzá, így szemöldök ráncolva méregettem a magas, vékony testalkatú lányt.

– Tisztában vagyok az anatómia minden rejtelmével, pikk-pakk összerakom – vigyorodott el Luhan, ezzel előidézve egy harsány nevetést a lányból, aki cseppet sem próbálta visszatartani feltörő érzéseit, s játékosan hyung vállába ütött. Nem csak én figyeltem fel erre a bensőséges gesztusra, hanem a falat támasztó Sehun is, kinek arcán letagadhatatlan antipátia ült, vegyítve a féltékenység összes árnyalatával. S mikor megszólalt ugyan ez a malícia volt érezhető hangjában is.

– Mi lenne, ha inkább bemennénk? – törte meg az idilli hangulatot. – Szarrá fagyok idekint.

– Miért nem vettél fel rendes nadrágot? – nézett rajta végig Luhan. – Nem csodálnám, ha a véred jégkrémmé dermedne az ereidben – csóválta a fejét, majd ellépett a lány mellől, hogy karjai közé zárhassa a didergő Sehunt, s felmelegíthesse annak reszkető testét. A fiatalabbik ragaszkodóan vájta körmeit barátja piros pulóverébe, s esze ágában se volt elengedni őt, kisajátítva kapaszkodott belé. Ekkor tűnt csak fel, hogy Luhan ezúttal melyik színnél döntött. Öltözetét szokása úgy összeválogatni, hogy ruhái csakis két színben pompázzanak, sohasem preferálta a túlontúl virító árnyalatú maskarákat.

– Milyen modortalan vagyok – kapott észbe Kyungsoo, mikor végre sikerült kiszabadulnia Chanyeol szorításából. – Do Kyung Soo vagyok – hajolt meg kissé a lány előtt, aki szélesen bazsalyogva tűrt hátra füle mögé egy kósza fekete tincset, majd biccentett egyet.

– Én pedig Kim Jong In – kaptam észbe barátomat követve. – Nagyon örülök – néztem szemeibe az övéhez hasonló mimikával.

– Lee Bo Mi – biccentett nekem is a lány, majd a kezét nyújtotta, várva a gesztus elfogadására, aminek először én tettem eleget, majd Kyungsoo. – Luhan szaktársa vagyok – folytatta a bemutatkozást, mi pedig figyelmesen hallgatva őt hümmögtünk egyet.

– Jó, most már tényleg kotródjunk befelé! – Utasítását heves gesztikulálással toldotta meg Baekhyun, kezével hadonászva integetett az ajtó felé, jelezve, hogy ideje lenne beljebb fáradni. Luhan és Bomi elnyomták narancssárgán égő cigarettájukat, majd illedelmesen hátrébb léptem, hogy magam elé engedhessem a lányt. Bomi egy fehér ékköveket villantó mosollyal köszönte meg udvariasságomat, s már indultam is volna utána, ha nem érzek meg jéghideg ujjakat a csuklómra fonódni. Mikor oldalra pillantottam Sehun indulatos arcát üdvözölhettem.

– Ne menj a közelébe – sziszegte fogai között a fülembe, ezzel jóleső kuncogásra késztetve engem.

– Jól láttam, hogy féltékeny vagy rá? – vontam fel egyik szemöldökömet egy féloldalas mosoly kíséretében. Jól esett rákérdezni az egyértelműre, Sehun ellenkező reakciója pedig csak fokozta szórakozásomat.

– Nem vagyok az – jelentette ki talán a kelleténél határozottabban, így szavai elvesztették hitelességüket. – Csak nem szeretem, ha valakinek arra fáj a foga, ami az enyém.

– Először is – fordultam felé teljes testemmel. – Luhan hyung meleg, ha esetleg elfelejtetted volna – világosítottam fel szemforgatva. – Másodszor pedig; miért ne menjek a közelébe?

– Mert veszélyes – hajolt közelebb, még lejjebb véve hangerejét. – Játssza a kedves és ártatlan lányt, de ha jobban megismered, rájössz, hogy milyen alattomos valójában.

– Te megbuggyantál – adtam tudtára nemes egyszerűséggel. – Kedves lánynak tűnik – vontam vállát lezseren, majd visszafordulva az ajtó felé megindultam a többiek után.

– Csak várjál három kör felest – jegyezte meg utoljára, majd utánam sietett. – Majd akkor világossá válik, miről beszélek.