4. rész

4. rész

– Mit akarsz? – Nem is számítottam másmilyen fogadtatásra. Lelki szemeim elé azonnal bevillant nagyanyám undortól eltorzult arca – ami eleve se egy szép látvány –, hangjában pedig a vonal recsegésének ellenére is a színtiszta utálatot véltem felfedezni. Pont azt, amit én is éreztem őiránta, s egyikünk se titkolta ezeket az emóciókat. Minden alkalmat megragadtunk, hogy éreztessük a másikkal ellenszenvünket, egyedül apám előtt próbáltuk meg moderálni magunkat, hiszen az ő anyja. De ez már a múlté, szüleimmel együtt a jópofizást is földdel takarhattuk be.

– Neked is szia – forgattam meg szemeimet, majd nekidőltem a konyhaablak párkányának. – Szerintem nagyon jól tudod, mit akarok. – Mindvégig éreztem Luhan rám-rám sikló tekintetét, aki fél füllel a diskurálásunkat hallgatta, miközben telefonját nyomkodta az asztalnál ülve.

– Honnan tudnám? – horkantott fel, ezzel még több utálatot felkorbácsolva bennem. Mély levegőt kellett vennem, hogy megelőzhessem a konfrontálódást.

– Az örökségemet – vágtam rá egyből azt a szót, amit már számtalanszor közöltem vele. De kérelmem mindig süket fülekre talált, és nem reménykedtem, hogy ezúttal másképp lesz.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – A megjátszása, a rosszindulata és az alantassága futótűzként kezdett felemészteni, elégetve a maradék jóindulatomat. Lopva Luhanra pillantottam, aki ezúttal is engem figyelt, arcán pedig keserű fintor ült, s az egyébként kedves fiú mimikája mérhetetlen antipátiát tükrözött.

– Ó, tényleg? – érdeklődtem teátrálisan. – Akkor olvasd el a végrendeletet, talán az segítene rájönni!

– Ja, hogy azt? – nevetett fel, lekörözve a filmekben és mesékben szereplő gonosz karaktereket. – Képtelenség. Már elégettem. – Luhan döbbentsége és az én ingerültségem szikrákat szórva találkozott, mikor a konyhát átszelték tekinteteink összefonódtak. Minden egyes szót hallott a helyiség csöndjének köszönhetően, véleményét pedig csak erős megpróbáltatás árán tudta magában tartani.

– Hogy mit csináltál? – adtam hangot nemtetszésemnek és meglepettségemnek, indulataimat már nem tudtam elfojtani. Feszengve vártam megerősítést kérdésemre, hiába értettem kristálytisztán minden egyes szavát. Képtelen voltam elhinni.

– Elégettem – ismételte teljes nyugalommal. – Volt végrendelet, nincs végrendelet. Most már semmivel se tudod bizonyítani, mi illetne téged. Akár rendőrségre is viheted az ügyet, ott előbb hinni fognak egy ártatlan öregasszonynak, mint egy húszéves fiúnak. – Ilyen asszertívnak még sosem hallottam őt, a hülye is észrevette volna, mennyire biztos a dolgában.

– Tudod mit? – tekertem feljebb hangerőmet, majd elrántottam fülemtől a mobilt és számhoz emeltem azt, hogy kényelmesebben beleordíthassak. – Tőlem játszhatod tovább ezt az értelmetlen játékot, mert úgyis te leszel az, aki bűnhődni fog a végén. Fürödhetsz a hatalom tengerében, csak nehogy arra légy’ figyelmes, hogy megfulladtál benne, mert nem úsztál a felszínre levegőért! – Meg se vártam reakcióját, kinyomtam a telefont, s egy hatalmas csattanást előidézve a konyhaasztalra vágtam azt. A hátulja sikeresen leesett, a maradék pedig Luhan ölében landolt az elántól. Hyung sietve kapott érte, nehogy a földön végezze még kisebb darabokban, majd egy kattanással visszaillesztette a hátlapot a helyére. Némán követte mozdulatsoromat, aminek segítségével ellöktem magamat az ablakpárkánytól, majd lehuppantam a vele szemben levő székre, s arcomat tenyerembe temetve próbáltam véremet ismét normál hőmérsékletűre hűteni. Nagyanyámnak sikerült elérnie, hogy még jobban gyűlöljem őt, mint korábban, hiába hittem azt, hogy ez lehetetlen. Mérhetetlen düh fortyogott ereimben, köddel elborítva agyamat, ami lassan kívül-belül beterített.

– Tetszett az utolsó mondatod – szólalt meg hosszú percekig tartó csend után Luhan. – De van egy olyan érzésem, hogy te akarod a víz alá nyomni. – Ajkait ördögi mosolyra húzta, az én mimikámat is hasonlóra varázsolva.

– Akár képletesen, akár valóságosan, de szívesen megtenném – sóhajtottam, majd megkerestem Luhan tekintetét. – Most már érted, miért utálom őt?

– Ó, persze, már az első szavánál világossá vált – vallotta be undortól csöpögő hangon. – Mennyi pénzről lenne szó, hogy ennyire magának akarja? Gondolom, elég nagy összeg.

– Fogalmam sincs – vontam vállat tanácstalanul. – Még ezt se tudom. De nem is ezen van a hangsúly, nem érdekel a pénz. Nagyanyám aljassága idegesít fel, amiért végig a szüleim halálát várta. Még apámét, a saját gyerekéjét is! – hangsúlyoztam ki az utolsó szavakat, amik szétnyílásra késztették Luhan ajkait. Meghökkenve nézett velem farkasszemet és próbálta megemészteni az elhangzottakat. Nehezére esett elhinni, hogy létezik ilyen ember a világon, én pedig már húsz éve szitkozódom, amiért az én családom tagja a sátán földi megtestesülése. De ha rajtam múlik, már nem sokáig.

*

– A francba! – kiáltott fel a lottószelvényt a kezében tartó, és a tévéképernyőt vizslató Kyungsoo. – Nem nyertünk – dőlt hátra szitkozódva a kanapén, majd fogta a papírt, s a szoba sarkába küldte azt, miután gondosan összegyűrte. – Jongin-ah, neked nincs semmiféle különleges képességed – szólt oda rágalmazva és egyben csalódottan, ám most rajtam volt a sor, hogy figyelmen kívül hagyjam szavait, ahogy ő tette azt napokkal ezelőtt olvasás közben. Szüntelen körmöltem a füzetembe, egyszerre dolgozott bennem a hatalom iránti vágy, az adrenalin és az eltökéltség. Semmit se akartam még ennyire, mint azt, amit papírra vetettem. Tollam úgy siklott a fehér papíron, ahogyan a gyilkos penge szokott a puha bőrön, hogy aztán skarlátvörös vér áztassa el a már élettelen testet. A tintám volt a vér, ami a sorokat színezte át valami infernális eszmévé.

Kyungsoo egy ideig felvont szemöldökkel méregetett engem, majd megunva hallgatásomat felegyenesedett a díványról, s halk, zoknis léptekkel megközelítette a nappaliban lévő íróasztalt, ahol én foglaltam helyett. Csöndben hajolt át fölöttem, hogy rálátást kapjon a füzetre, s némán várta, hogy az utolsó sorokat is lefirkantsam.

– Beteg vagy – nevetett fel, majd a szék háttámlájára nehezedett. – Bár, nem félek attól, hogy valóra válik. A lottón se nyertünk, Luhan hyung még mindig eszeveszettül pöfékel, a zárthelyim pedig négyes lett – sorolta szemrebbenés nélkül a fiaskókat, ezzel kissé lelombozva magabiztosságomat.

– Nem érdekel – motyogtam magam elé. – Ha nem teljesül az se baj, legalább kiadom magamból a haragomat.

Kyungsoo csak egy hümmögéssel felelt, de egy tapodat sem mozdult mögülem, érdeklődve követte szemével tollam elegáns mozgását, amíg az el nem ért a margó széléig, s amíg meg nem fordultam, hogy lakótársam szemeibe nézhessek. Csak másodpercek múlva kapcsolta össze tekinteteinket, majd kíváncsian intett egyet fejével, mintha azt kérdezné; mi van?

– Hyung – kezdtem bátortalanul.

­– Igen?

– Éhes vagyok – böktem ki végül, majd Kyungsoo döbbent arcát látva egy széles vigyor szelte át arcomat. – Nem ütnél össze valamit? – néztem rá kiskutyaszemekkel.

– De – lökte el magát sóhajtva a széktől. – Mit ennél?

– Ha te készíted, bármi jöhet.

– Megnézem, mi van a hűtőben – bólintott kifejezéstelen arccal, majd a konyha felé slattyogott. A háttámlára támaszkodva nyomon követtem mozdulatait, ahogy lassú léptekkel eltűnt a folyosón, majd fejemet megcsóválva konstatáltam, hogy semmit sem változott az évek alatt, s valószínűleg nem is fog soha. Még mindig ugyan olyan fantom ábrázata van, mint mikor megismertem, érzelem pedig csak a legkritikusabb, a kálváriával teli, vagy éppen a komikus helyzetekben ül ki markáns arcára, a hétköznapi helyzetek sosem eredményeznek felfelé görbülő ajkakat vagy könnyes szemeket rajta. Talán ettől olyan megnyugtató a közelsége. Nem úgy, mint Sehuné, aki olyan szeszélyes, hogy emberek hadát képes ambivalenciájával nyomorba dönteni és fejfájást okozni nekik.

Gondolataimból a konyhából kiszűrődő morajok zökkentettek ki, ez pedig egyértelművé tette, hogy Kyungsoo valóban nekiállt összeütni valamit. Korgó gyomorral pattantam fel az asztaltól, s léptem ki a zajok forrásának helyiségébe, ahol barátom a pultnál ácsorogva pakolászta az edényeket és a hozzávalókat. Figyelemmel kísértem tevékenységének sorozatát, ahogy rutinosan forgatta a kést ujjai közt, gyakorlottan pakolgatta a hozzávalókat a tányérokba, és járatosan, recept nélkül ízesítette az ételt. Gyomrom még nagyobb korgással jelezte elégedetlenségét, a számban felgyülemlett nyál üzenete pedig szintén az éhségről árulkodott.

– Mit főzöl? – érdeklődtem az ajtófélfának támaszkodva.

– Nem tudom – mosolyodott el halványan. – Csak összeütöm azokat, amiket találtam. – Erre már nem reflektáltam semmilyen formában, csak hümmögve támasztottam tovább a keretet, s figyeltem Kyungsoot a munkában. Ám tevékenységemet telefonom csörgése szakította meg. Gyanakvóan pislogva rugaszkodtam el helyemről, majd csoszogtam át a nappaliba, s mindvégig azon járt az agyam, vajon ki kereshet pont egy olyan napon, mikor senkitől se várnék hívást. Kíváncsian emeltem fel a mobilt az asztalról, de a kijelzőn virító Chanyeol felirat végül minden aggályt szertefoszlatott bennem.

– Igen? – szóltam bele mosolyogva a készülékbe.

– Nem – érkezett a válasz egyből, majd követte a jellegzetes, harsány nevetés. – Van programod estére? – Már nyitottam a számat, hogy reagáljak, de megelőzött. – Nincs? Legyen? Jó, most már van.

– Hyung, beavatnál engem is? – jutottam végre szóhoz.

– Muszáj? – sóhajtott fel, én pedig szemöldököt ráncolva próbáltam megérteni, miért tekinti másodlagosnak, hogy megossza velem az estém programját, amit önkényesen szervezett nekem. – Baekhyunnak és nekem sikerült a vizsgánk, és megyünk ünnepelni – foglalta össze röviden.

– Gratulálok! – derültem fel őszintén. – Jelest kaptatok?

– Egy nagy frászt! – horkantott fel heherészve. – Egy szóval sem mondtam. Annyit említettem, hogy sikerült.

– Jellemző – jegyeztem meg orrom alatt motyogva, de így sem kerülhette el Chanyeol figyelmét.

– Mit mondtál? – érdeklődött vádaskodóan. Hangjában érezhető volt, hogy tökéletesen értette az elhangzott szót, s csak a bizonyosság kedvéért tette fel a kérdést.

– Semmit – legyintettem, mintha láthatná telefonon keresztül. – Mikor mennénk?

– Ma.

– Pontosabban? – Ezt mindig is utáltam Chanyeolban. Vagy Baekhyunt megszégyenítő sebességgel és elánnal közöl temérdek információt két másodperc alatt, vagy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle.

– Tudod, hol lakunk? – Hümmögéssel feleltem. – Az utcánk végén van egy… valami. Nem nevezném kocsmának, ahhoz túlságosan kulturált.

– Pub? – találgattam elmerengve, s a kocsma közeli és távoli szinonimáin törtem a fejemet. Időközben Kyungsoo is megjelent a szobában, s kezét törölgetve kísérte figyelemmel a Chanyeollal való diskurálásomat.

– Igen – kiáltott fel megvilágosodva hyung. – Jöttök, ugye? – Kérdőn fordultam Kyungsoo felé, aki mivel nem hallotta az eszmecsere elejét tanácstalanul nézett velem farkasszemet, s a vállát vonogatta, amire aztán felkanyarította a konyharuhát, mellém lépett, majd egy szó nélkül kivette a telefont a kezemből.

*

Kissé vonakodva, és száját húzogatva, de Kyungsoo végül hajlandó volt eleget tenni Chanyeol a fiú szerint kérésének, szerintünk azonban parancsának. Nekem nem volt különösebb problémám az este gondolatával, valóban kellemes ötletnek tűnt, hogy egy görbe este erejéig kizökkenjünk a mókuskerékből, és egy kis színeket vigyünk a szürke hétköznapokba. Még ha azok a színek potenciálisan sárgák és zöldek lesznek.

Az említett pubhoz viszonylag könnyen eltaláltunk, hiszen segítségünkre voltak a város zajai, az épületek égetően ragyogó fényei az éjszakában, s Chanyeolék utcájának végében álló ismerős alakok, a saját jellegzetességükkel. A baseball sapka és lezser öltözet egyértelműen invitálónkhoz tartozott, amíg a kockás ing barátja, Baekhyun védjegye, amióta megismertem, így már messziről sikerült felismernem őt is. Mikor viszont közelebb értünk tekintetem azonnal Sehunra siklott, kinek nadrágja csöppet sem védte a fiú végtagjait a hűs levegőtől, hála a rajta levő hatalmas, gyári szakadásoknak. így a lábán lévő pihék farkasszemet néztek a csillagos éggel.

– Azt hittük, már nem is jöttök – köszöntött elsőnek Baekhyun, a maga sajátos stílusában.

– Még vacsoráztunk előtte – világosította fel Kyungsoo. – Amíg el nem felejtem; gratulálok a sikeres vizsgátokhoz! – mosolygott rájuk, Chanyeol pedig teátrális meghatódottsággal nyújtotta neki a kezét, hogy lakótársam bele csapjon, majd egy csontropogtató ölelésre magához húzta a nála egy fejjel alacsonyabb fiút.

– Chanyeol-ah, összetöröd szegényt! – A számomra idegen hangra azonnal felkaptam a fejemet, majd a forrást kezdtem keresni. Tekintetem azonnal megakadt a társaságunk egyetlen női tagján, aki Luhan oldalán ácsorgott cigivel az ujjai között, akárcsak hyung. Próbáltam beazonosítani az arcot, ami kissé ismerősnek tűnt, de nem tudtam nevet párosítani hozzá, így szemöldök ráncolva méregettem a magas, vékony testalkatú lányt.

– Tisztában vagyok az anatómia minden rejtelmével, pikk-pakk összerakom – vigyorodott el Luhan, ezzel előidézve egy harsány nevetést a lányból, aki cseppet sem próbálta visszatartani feltörő érzéseit, s játékosan hyung vállába ütött. Nem csak én figyeltem fel erre a bensőséges gesztusra, hanem a falat támasztó Sehun is, kinek arcán letagadhatatlan antipátia ült, vegyítve a féltékenység összes árnyalatával. S mikor megszólalt ugyan ez a malícia volt érezhető hangjában is.

– Mi lenne, ha inkább bemennénk? – törte meg az idilli hangulatot. – Szarrá fagyok idekint.

– Miért nem vettél fel rendes nadrágot? – nézett rajta végig Luhan. – Nem csodálnám, ha a véred jégkrémmé dermedne az ereidben – csóválta a fejét, majd ellépett a lány mellől, hogy karjai közé zárhassa a didergő Sehunt, s felmelegíthesse annak reszkető testét. A fiatalabbik ragaszkodóan vájta körmeit barátja piros pulóverébe, s esze ágában se volt elengedni őt, kisajátítva kapaszkodott belé. Ekkor tűnt csak fel, hogy Luhan ezúttal melyik színnél döntött. Öltözetét szokása úgy összeválogatni, hogy ruhái csakis két színben pompázzanak, sohasem preferálta a túlontúl virító árnyalatú maskarákat.

– Milyen modortalan vagyok – kapott észbe Kyungsoo, mikor végre sikerült kiszabadulnia Chanyeol szorításából. – Do Kyung Soo vagyok – hajolt meg kissé a lány előtt, aki szélesen bazsalyogva tűrt hátra füle mögé egy kósza fekete tincset, majd biccentett egyet.

– Én pedig Kim Jong In – kaptam észbe barátomat követve. – Nagyon örülök – néztem szemeibe az övéhez hasonló mimikával.

– Lee Bo Mi – biccentett nekem is a lány, majd a kezét nyújtotta, várva a gesztus elfogadására, aminek először én tettem eleget, majd Kyungsoo. – Luhan szaktársa vagyok – folytatta a bemutatkozást, mi pedig figyelmesen hallgatva őt hümmögtünk egyet.

– Jó, most már tényleg kotródjunk befelé! – Utasítását heves gesztikulálással toldotta meg Baekhyun, kezével hadonászva integetett az ajtó felé, jelezve, hogy ideje lenne beljebb fáradni. Luhan és Bomi elnyomták narancssárgán égő cigarettájukat, majd illedelmesen hátrébb léptem, hogy magam elé engedhessem a lányt. Bomi egy fehér ékköveket villantó mosollyal köszönte meg udvariasságomat, s már indultam is volna utána, ha nem érzek meg jéghideg ujjakat a csuklómra fonódni. Mikor oldalra pillantottam Sehun indulatos arcát üdvözölhettem.

– Ne menj a közelébe – sziszegte fogai között a fülembe, ezzel jóleső kuncogásra késztetve engem.

– Jól láttam, hogy féltékeny vagy rá? – vontam fel egyik szemöldökömet egy féloldalas mosoly kíséretében. Jól esett rákérdezni az egyértelműre, Sehun ellenkező reakciója pedig csak fokozta szórakozásomat.

– Nem vagyok az – jelentette ki talán a kelleténél határozottabban, így szavai elvesztették hitelességüket. – Csak nem szeretem, ha valakinek arra fáj a foga, ami az enyém.

– Először is – fordultam felé teljes testemmel. – Luhan hyung meleg, ha esetleg elfelejtetted volna – világosítottam fel szemforgatva. – Másodszor pedig; miért ne menjek a közelébe?

– Mert veszélyes – hajolt közelebb, még lejjebb véve hangerejét. – Játssza a kedves és ártatlan lányt, de ha jobban megismered, rájössz, hogy milyen alattomos valójában.

– Te megbuggyantál – adtam tudtára nemes egyszerűséggel. – Kedves lánynak tűnik – vontam vállát lezseren, majd visszafordulva az ajtó felé megindultam a többiek után.

– Csak várjál három kör felest – jegyezte meg utoljára, majd utánam sietett. – Majd akkor világossá válik, miről beszélek.