7. rész

7. rész

– Jó, akkor elmondom még egyszer. A bevezetőben írj kerítést, felhasználva a távolabbi, mégis kapcsolódó dolgokat, valamint fogalmazd meg, miről is fog szólni az esszéd. A tárgyalás magától értetődő, ott kell precízen, akkurátusan papírra vetni a feladatot. A befejezés pedig egyfajta összegzés, ahol röviden, pár szóban összefoglalod, miről írtál korábban, s ha kell, a saját véleményedet is hozzákapcsolod. – Harmadjára öntöttem szavakba, hogyan is kell egzaktan megírni egy tanulmányt, de úgy tűnt, hatástalan. Bomi szemöldökét ráncolva meredt a papírra, amire vázlatot firkantottam, s arcáról lerítt, hogy nem nagyon sikerült felfognia, amit mondtam. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy sem. Nehezemre esett elképzelni, hogy egy személy, aki jogi egyetemre jár, ne tudná megtanulni, hogyan kell esszét, vagy akár egy egyszerű fogalmazást megírni.

– Jó, de mégis mennyire távolról kezdjem a bevezetést? – tett fel egy újabb kérdést, miknek számát tizenöt után már nem számoltam.

– Ne térj el teljesen a tárgytól, de próbált meg elég tágan körbekeríteni. Ez plusz tudást fog tükrözni, de vigyázz, nehogy félrebeszélésnek hasson!

– Ühüm… Jól van. – Elmerengő ábrázatát fixírozva úgy véltem, végre sikerült felfognia a bevezető lényegét. Már csak a többi részt kellett elmagyaráznom. – Azt hiszem, menni fog.

– Pompás – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

– Ha írok majd egy próba-bevezetőt, leellenőrzöd nekem? – nézett rám csillogó íriszekkel, amiknek ha akartam volna, akkor se tudtam volna nemet mondani.

– Persze – bólintottam végül, Bomi arcán pedig hatalmas vigyor terült szét.

– Jongin – harapta be alsó ajkát, tekintetét el nem szakítva az enyémtől.

– Igen? – kérdeztem félrebiccentett fejjel, szemeimet le nem véve a lányról. Bomi csak tovább mosolygott, ijesztően sejtetően, én pedig egyre zavarodottabbnak éreztem magamat.

– Csak szeretném megköszönni a segítségedet. – Szeméből eltűnt minden szendeség, ajkain pedig valami megmagyarázhatatlan pimaszság izzott. Arcizmai egy pillanat leforgása alatt ellazultak, az enyémek viszont ellenkezően megfeszültek. Ezzel egy időben mozgásképtelenné téve engem.

Minden olyan hirtelen és váratlanul történt, hogy képtelen voltam reagálni. Csak akkor tértem észhez, mikor Bomi a közeledés alatt félresöpörte a papírokat, miknek fehérségét elmaszatolt skicceim szennyezték be. Pont úgy, mint az ajkain forrósodó kacérság az enyémeket. Égetett, legbelül viszont jéggé fagyasztott. A papírok suhogása olvasztotta fel izmaimat, mikor a levegőben táncolva egymáshoz súrlódtak, majd földet értek. Ám Bomi gyorsabb volt. Amilyen gyorsan váltak eggyé ajkaink, olyan hirtelen szakította szét őket, s teljes zavarodottságban hagyva engem távolodott el tőlem. Egyben viszont biztos voltam – Sehunnak kellett igazat adnom. Furcsa ez a lány. De nem tudtam eldönteni, tetszik-e ez benne, vagy sem.

– Ezt miért kaptam? – kérdeztem, mikor már sikerült feleszmélnem az értetlenségből és kábulatból.

– Megköszöntem, hogy segítettél.

– Egy köszönöm is elég lett volna.

– Hú – emelte maga elé meglepetten és védekezően a kezeit –, így még nem közölték velem, hogy szarul csókolok. – Látszólag teljesen kikelt magából, amivel csak még jobban összezavart.

– Nem ezt mondtam – pislogtam megilletődve. – Csak erre nem számítottam.

– Azért kaptad.

– Öhm… akkor most mondjak köszönetet én is?

– Jó, tudod mit? – fortyant fel hirtelen, s felpattant a helyéről. – Nem kell!

– Most mi bajod van? – néztem fel rá, s úgy éreztem, én is kezdtem elveszteni a türelmemet.

– Semmi, csak nem értem, miért kell ilyen bunkónak lenned – sipítozott tovább. Nők…

– Bocs, csak nem vagyok hozzászokva, hogy a semmiből megcsókolnak! – rivalltam rá, talán erőteljesebben, mint ahogy terveztem. Szavaim visszacsapódtak Bomi megszeppent arcáról, s visszaszáguldottak számba, keserű ízt hagyva. Nem állt szándékomban megbántani őt, egyszerűen csak meglepődtem. A lány lefagyva kapkodta össze szétszórt cuccait a padról és a földről, majd mellkasához szorítva azokat felém fordult.

– Igazad van, bocs – harapta be alsó ajkát. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak… – A mondat utolsó fele elhalt Bomi hangszálaiban, de nem akartam tovább feszegetni a témát, így megráztam a fejemet.

– Semmi gond – sóhajtottam végül, s én is felálltam a helyemről. – Felejtsük el, és inkább kezdjük elölről, oké? – erőltettem mosolyt az arcomra, főleg azért, hogy egy kis bizalmat öntsek Bomiba. Mikor a lány bólintott, folytattam. – Írd meg holnapra azt a bevezetőt, órák után pedig mutasd meg nekem! – Végül ő is rám bazsalygott.

*

– Megjöttem – vágtam le a cuccomat, mikor beléptem a már nyitott ajtón. Úgy hittem, Kyungsoo dolgozik, de a zár nem kattant, mikor bedugtam a kulcsot, így érkezésemet hangosan jelezve léptem be a lakásba. Ám nem jött semmi válasz, legalábbis szóban. Morajokat véltem hallani a nappaliból, így szemöldökömet ráncolva indultam meg a forrás felé, hogy láthassam, mivel foglalatoskodik Kyungsoo, amiért elfelejt köszönni. Meglepetésemre nem lakótársam profilja köszönt vissza rám, hanem Chanyeolé és Baekhyuné.

– Csá, Jongin – üvöltött oda Chanyeol, miközben egy zombi fejébe állította a machete-t.

– Hellooo… – nyújtotta el a köszönést Baekhyun, látszólag nagyon koncentrált, nehogy megölje valaki.

– Hol van Kyungsoo? – kérdeztem, miközben tekintetemmel a barbár játékra meredtem, amivel haverjaim játszottak az Xboxon.

– Hogy ki? – kérdezett vissza Chanyeol, mintha nem is ebben a világban élne.

– Kyungsoo – ismételtem, az előbbinél jobban kihangsúlyozva a betűket.

– Dolgozik – válaszolt Baekhyun, ő valamivel evilágiabbnak tűnt, mint barátja. – Nem tudtuk, hogy munkanapja van, így hívatlanul beállítottunk és most itt hagyott.

– A nem normális – csóváltam a fejemet, majd a konyhába cammogtam, hogy csillapíthassam szomjúságomat. Még út közben hallottam, ahogy Chanyeol feltessékeli barátját a helyéről, hogy töltsön mindkettejüknek egy-egy cigarettát, a cipzár hangjából pedig tudtam következtetni, hogy elérte a célját.

Egész végig Bomi járt a fejemben, és próbáltam őt helyre tenni és eldönteni, pontosan hogyan viszonyulok hozzá. Persze, nem határozat kérdése, de túl sok érzelmet váltott ki belőlem egyszerre, ami csak kálváriát okozott az agyamban. Az egész annyira kaotikus volt. Egyúttal éreztem antipátiát a szeszélyessége miatt, értetlenséget a tettei végett, zavarodottságot a hangulatingadozásai következtében, de mindezek ellenére imponált, hogy ennyire titokzatos, olykor gyermeteg és ártatlanságot sugároz, miközben egyértelmű, hogy nem ő a szendeség definíciója.

– Bassza meg a jegesmedve! – ordított fel Chanyeol, majd egy hatalmas puffanás jelezte, hogy földhöz vágta a kontrollert. – Francos zombik és rohadt shotgun, amiért nem fér bele több töltény! – Tisztán hallottam minden szavát, így nem irigyeltem Baekhyunt, aki mellette ült. Valószínűleg szegényebb lett egy bal füllel.

A narancsleves dobozzal a kezemben slattyogtam vissza a nappaliba, teljesen hangtalanul, amit köszönhettem zoknim és a szőnyeg puhaságának. Felvont szemöldökkel álltam meg a kanapé mögött és teljes csendben kísértem figyelemmel, Baekhyun miként tervezi túlélni egyedül a zombi-apokalipszist.

– Mögötted – motyogtam a némaságot megtörve, majd belekortyoltam az üdítőbe.

– Ááh, bakker! – ordított fel Baek is, majd akkorát ugrott ültében, hogy még Chanyeol is elszakadt a díványtól egy pillanatra. – Jongin, tudod, kit ijesztgessél! Miattad meghaltam! – fordult felém szikrákat szóró íriszekkel.

– Én csak segíteni akartam – forgattam a szemeimet egy nagy sóhaj kíséretében.

– Ne segíts!

– Meddig terveztek itt dekkolni? – váltottam témát, miután legördítettem az utolsó cseppeket is.

– Talán zavarunk? – fordult hátra felvont szemekkel a magasabbik fiú. – Mert akkor még jó sokáig!

– Engem aztán nem – vontam vállat hetykén. – Megyek dolgozni a szobámba.

– Esszét írsz?

– Ja.

– Erről jut eszembe! – kiáltott fel Baekhyun, majd felpattant a helyéről és a táskájához sietett. Hevesen kotorászott benne, én pedig érdeklődve vártam, mit húz elő belőle. Nem ért meglepetésként, mikor egy papírt nyomott a kezembe, aminek tetején egy ismerős név állt. Wu Yi Fan.

– Kris kéri, hogy ezt írd meg neki holnapra – adta át az üzenetet Baekhyun, nekem pedig egy pillanatra elapadt a vérkeringésem.

– Holnapra? – ismételtem meglepetten. – Esélytelen. Holnapra már így is kettőt kell elkészítenem, nem lesz időm egy harmadikra.

– Azt mondta, amennyit késik, annyival kevesebbet fizet – vont vállat ártatlanul Baekhyun. Látszott rajta, hogy mennyire nem érdekli a dolog, ő szimplán csak átadta az üzenetet, a továbbiakban pedig szeretne kimaradni a seftelésből.

Sóhajtva engedtem le karomat testem mellé, agyam pedig rögvest gondolkodó üzemmódba kapcsolt. Lehetetlennek tartottam, hogy időre elkészüljek az esszével, de eleget hallottam Krisről ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondolja azt, amit kiejt a száján. Minden hangszálrezdüléséből süt a határozottság, a keménység és a rideg offenzíva. Eszem ágában sem volt ellent mondani neki, de egyelőre nem tehettem mást.

– Majd meglátom – zártam le végül ennyivel a témát, az időzítésem pedig meglehetősen pontosnak bizonyult. Halk, puha rezgésre lettem figyelmes, amit fülsüketítő gitárszóló követett. Egyből tudtam, hogy Chanyeol mobilja csörög, a fiú pedig kapkodva próbálta kihalászni keskeny nadrágzsebéből. Nem tudtam, ki hívhatja, nem kötötte az orrunkra, ám nem is vonult át egy másik szobába, így Baekhyun és én értesültünk mindenről.

– Csá, mondd – „köszönt” bele a készülékbe. Nem értettem pontosan, mit mond a másik fél, de azt tudtam, hogy fiú. – Ne máááár – nyújtotta el a szót barátom, arcán pedig egyszerre foglalt helyet felhőtlen öröm és robusztus meglepettség. – Hazudsz, baszki, hazudsz! – nevette el magát hitetlenkedve. – Ezt nem hiszem el, Jongdae!

Több se kellett nekem. Azonnal tudtam, miről lehet szó. Ez a nap meglehetősen eseménydúsnak bizonyult.