6. rész
Borzalmas és sokat sejtető látvány
fogadott nagymamám bérháza előtt. Rendőrautók sorakoztak az úton, amiket a
kíváncsi járókelők lassítva kerülgettek, nyakukat nyújtogatva, hátha
elcsíphetnek valamiféle információt. Ám mikor csalódniuk kellett, a társaságban
lévők sutyorogva haladtak tovább. Kevesen álltak meg, várva, hogy kiderüljön
valami.
A panel bejárati ajtaja kitámasztva engedte be
a hűvös esti levegőt, majd Kyungsoot és engem, mikor felrobogtunk a lépcsőn.
Mióta kiejtettem a számon, mi történt pontosan, nem szóltunk egymáshoz. Csak
sietve próbáltuk elérni a célt egymás oldalán. Nem azért igyekeztem, mert
annyira érdekelt a nagymamám. Sokkal inkább a kíváncsiság hajtott előre. Látni
akartam őt. Látni akartam a művemet.
– Kim Jong In? – állított meg egy a
liftet elhagyó rendőr.
– Igen, ő pedig Do Kyung Soo – mutattam
be barátomat, anélkül, hogy rámutattam volna.
– Már vártuk Önt – tartotta meg nekünk
a felvonó ajtaját, majd megvárta, amíg beszálltunk. – A kollégák fent vannak. A
lakás pontos átkutatásához lehet, szükség lesz magára.
Bólintással feleltem, a rendőr pedig
elengedte az ajtót, s kirobogott az egyik autóhoz. Eltelt pár másodpercig, mire
eszembe jutott, melyik emelet gombját kell megnyomnom, de amint elindult a lift
a gyomrom görcsbe rándult. Képtelen voltam elhinni, ami történt. Olyan volt,
mint egy rossz rémálom. Mint egy fantazma, ami sose fog eltűnni. Gyilkosnak
éreztem magam, hiába győzködtem magamat, hogy nem lehetek az. Nem én öltem meg.
Egy ujjal se nyúltam hozzá.
– Kyungsoo – szólítottam meg a lehető
leghalkabban.
– Igen? – Hangja ugyanolyan erőtlen és
tompa volt, mint az enyém.
– Mondd, hogy nem én tettem! –
fordultam felé kétségbeesetten. – Kérlek, mondd, hogy nem én öltem meg!
Nem válaszolt. Enervált tekintetét az
enyémbe fúrta, fénytelen szemeimben viszont nem a saját érzelmeimet véltem
felfedezni. Kiábrándultság és csalódottság tükröződött benne, ami még inkább a
szívembe mart. Megmondta, hogy hisz ebben. Nem fog nekem igazat adni.
Sóhajtva vágtam el tekintetemet az
övétől, pont, mikor a lift megérkezett a hatodik emeletre. Nem kellett sokat
gondolkodnunk, nagyanyám lakásának ajtaja tárva nyitva állt, pontos rálátást
biztosítva a lényegre.
– Kim Jong In? – kérdezték ma már
harmadjára. Bólintással feleltem, mikor végre észbe kaptam. – Fáradjanak
beljebb! – invitált be mindkettőnket a rendőr, mikor konstatálta, hogy nem
egyedül érkeztem.
Bátortalanul léptem át a küszöböt, majd
tettem meg azt az öt lépés távolságot, ami elválasztott nagyanyám holttestétől.
Remegő lábakkal haladtam el a bútorok mellett, amik már nem csak fullasztó
apátiát, hanem hullaszagot is árasztottak magukból. A sokk és a rémület hideg
ujjai erősen tekeredtek nyakamra, majd cirógatták meg hátamat, s tépték ki
gerincemet. A kívülállók azt hihették, rokonom élettelen testének látványa
váltotta ki belőlem ezt a reakciót. De Kyungsoo és én tudtuk, hogy nem erről
van szó.
– Megfulladt – zökkentett ki a
merengésből a főparancsnok. – Valószínűleg félre nyelte a vacsoráját – bökött a
szőnyegen heverő tányérra és az abból kiborult ételre.
A felismerés baltaként vágott agyamba.
„Fürödhetsz a hatalom tengerében, csak nehogy
arra légy’ figyelmes, hogy megfulladtál benne, mert nem úsztál a felszínre
levegőért!”
Fulladás…
Ezt én mondtam neki pár nappal ezelőtt,
a kimondott szavakból pedig papírra vetett, fennmaradó mondatok lettek. Amikből
pedig valóság. Színtiszta valóság, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Ám a lényeg
ugyanaz volt – megöltem egy embert. Megöltem a saját nagyanyámat.
*
Csak teltek a napok monoton, szürke
felhőt és melankóliát hagyva maguk után. Kyungsoo pedig továbbra is kerülte
velem a diskurzust, a szemkontaktust, én pedig tanácstalanná váltam. Semmi
másra sem voltam képes, csak a gondolkodásra, hogy vajon mi tévő legyek.
Hatalmas törést okozott ez bennem, valakivel meg akartam beszélni. De Kyungsoo
hallani sem akart róla. Rólam.
A Nappal keltem, mégis a hold volt az
egyedüli társaságom. Éjszakákat töltöttem füzetem felé görnyedve, hatalmas
vágyammal viaskodva, mi arra késztetett, hogy írjak. Ám az emlékek és a
körülmények visszatartottak. A napokban realizáltam, hogy immáron két ember
vére tapad kezeimhez, tollamhoz, papíromhoz. Most már biztos voltam abban, hogy
azt az egyetemista fiút is én öltem meg, hiába nevezhettük azt véletlennek. De
rendben, nevezzük. Nagyanyám sorsa viszont egyértelműen az én művem.
Nem értettem. Ember hogy lehetne képes
erre? Ilyen a világon nincsen. És nevetséges, valamint naiv lenne azt
állítanom, hogy különleges képességem van. Még Kyungsooval hülyültünk ezen.
Akkor még olyan távolinak, lehetetlennek és röhejesnek tűnt. Most azonban
viszontláttam a környezetemben. Éppen úgy, ahogy Luhan hyung is megmondta
napokkal ezelőtt.
*
– Jongin, feküdj le! – Kyungsoo hangja
úgy hasított a csendbe, mint kés a vajba. Meglepetten kaptam irányába a
fejemet. – Holnap hatkor kelünk.
– Mi az, most már hozzám szólsz? –
álltam fel a helyemről, tekintetemet még mindig lakótársamon tartva. Nem
nyitotta ki szemeit. Nem nézett rám. Én viszont nem tágítottam. Betoltam a
széket, s közelebb léptem az emeletes ágyhoz. – Kyungsoo, ne csináld már! Tudom
magamtól is, hogy egy gyilkos vagyok. Nem kell minden nap éreztetned velem! –
Hangom egyre feljebb és feljebb hágott. – De tudd, hogy én se így akartam. Csak
eljátszottam a gondolattal, mert haragudtam a nagymamámra. Szánt szándékkal
sosem öltem volna meg, ezzel te is tisztában vagy. Mégis úgy bánsz velem, mint
egy utolsó rohadékkal.
Legszívesebben elsírtam volna magamat,
de hektikusságom szerencsére meggátolt ebben. Ökölbe szorított kezekkel álltam
Kyungsoo ágya mellett, aki végre méltóztatott kinyitni a szemeit, s tekintetét
összekapcsolta az enyémmel.
– Erről szó sincs – szólt halk,
idegesítően nyugodt hangon, ami még több indulatot gerjesztett bennem. Nem
hagytam, hogy folytassa mondanivalóját, vehemensen felszólaltam saját magam
védelmére.
– De igen! – léptem hozzá még közelebb.
– Napok óta hozzám se szólsz, minden kapcsolatot kerülsz velem.
– Pár dolgot helyre kell tennem
magamban ezzel kapcsolatban – felelte, mire hisztérikusan felnevettem.
– Neked?
– döntöttem neki homlokomat az ágy gerendájának. – Akkor én mit szóljak? Én öltem
meg két embert, nem te! Érzem tettem súlyát, éppen ezért szükségtelen még neked
is rátenned egy lapáttal! Kyungsoo, szükségem van rád! – Teljesen elhagytam
magam. Az eddig visszatartott könnyeim utat törtek maguknak, s zokogva rogytam
össze az ágy mellett. Fejemet Kyungsoo párnájára hajtottam, hogy ne láthassa
meggyötört arcomat. Átverni viszont nem tudtam, reszkető vállaim elárultak. Úgy éreztem, csak én létezem, a sötétség, a magatehetetlenség és a némaság, ami csak akkor szűnt meg létezni, mikor zokogásom arra késztette.
De aztán egy meleg tenyér simított végig hajamon,
majd lapockámon, ismételve a nyugtató mozdulatot, ami egy apró reményszikrának hatott a sötét alagút végén. Ám sírásom nem akart
csillapodni.
– Jongin – sóhajtott barátom. – Nem
tartalak gyilkosnak. Soha nem is foglak. Azért voltam tartózkodóbb veled a
napokban, mert gondolkodtam. Válaszokat kerestem erre a természetfeletti
jelenségre. Titkon pedig reménykedtem, hogy felhagysz ezzel az elfoglaltsággal.
– Mintha szavai felszárították volna a könnyeimet. Kissé megnyugodva emeltem
fel fejemet, s néztem szemébe, amiben az íróasztal lámpájának gyér fénye
világított.
– Hogy hagyhatnék fel vele? –
szipogtam, akár egy ötéves. – Ez a lételemem.
– Rájöttem, hogy nem kell – cirógatott
végig nedves bőrömön ujjhegyeivel. – Írj nyugodtan. De kérlek, ne a halálról!
Fogalmam sincs, mi történik veled, de felejtsd el, amit korábban beszéltünk. Ne
kísérletezgess! – Aprót bólintva adtam tudtára, hogy minden szavát megértettem
és meg is fogom fogadni őket. – És hagyd abba a sírást, nem áll jól! A lámpát
pedig kapcsold le, mert kisül a szemem!
*
Az előadóteremben párhuzamban
hallgattam a professzor tanítását és az eső zajos kopogását az ablaküvegen és
párkányon. A tananyag olyan monotonnak és unalmasnak bizonyult, hogy
kénytelenek voltunk a sajátos módunkon elfoglalni magunkat. Sehun a telefonját
nyomkodta a táskája mögötti rejtekben, Kyungsoo keresztrejtvényt fejtett, amit
füzete lapjai közé csempészett, én pedig írtam.
Megpróbálkoztam valami mással. Ha
valóban rendelkezem ilyen képességgel, azt jobban tenném, ha a hasznomra
fordítanám. Így az esővel kezdtem. Esztétikusan megfogalmaztam a napsütést, a
száraz aszfaltot, a levelek ropogását és a szél meleg, lágy süvítését, amely
szimultán kapott hajamba, Luhan cigarettájának füstjébe és Baekhyun pacsulijába.
A másik feladatomnak pedig egy szörnyű
betegség semmissé tételét tekintettem.
– Gyerekek, enyhül a zuhé – suttogta
Sehun, mikor kipillantott az esőcseppek áztatta ablakon. – Éppen ideje volt,
végre megszáradt a cipőm és a zoknim reggel óta.
Önelégült mosoly kúszott ajkaimra, s
egy szó nélkül Kyungsoo elé csúsztattam füzetemet. Rám se emelte tekintetét,
egyből tudta, mi áll a háttérben, s olvasat nélkül, bazsalyogva visszaadta a
papírköteget.
– Erről beszéltem.
Most már száz százalékig biztos voltam
abban, milyen hatalom került kezeim közé és tollam tintájába. Már nem is
kerestem a választ. Rájöttem, hogy azért kaptam, hogy jóra használjam. Én pedig
élni fogok a lehetőséggel.
– Min mosolygsz ennyire? – zökkentett
ki a merengésből Sehun, mikor felém bökött a fejével.
– Csak örülök, hogy elállt az eső –
reagáltam le ennyivel. Lelkiismeret-furdalás szorongatott, amiért nem avattam
be Sehunt ebbe a titkomba, de elég jól ismertem őt. Kihasználta volna a
„hatalmamat” és a fél világot kiiktattatta volna velem, Bomival kezdve. Én
pedig nem szándékoztam egy újabb halott lelkét az enyémhez láncolni.
– Ennyire?
– Igen – forgattam meg szemeimet. – Ne
köss bele mindenbe, kérlek!
– Bocs, csak Luhan felcseszte az
agyamat – sóhajtott, majd ismét ujjai közé fogta telefonját, s hevesen pötyögni
kezdett. – Megszólal, hogy ne írogassak neki órán. Miért, ő mit csinál? Neki is
előadása van ilyenkor, mégis válaszol!
Hektikusan lecsapta a mobilt az
asztalra, majd fölé hajolt, hogy láthassa az újabb üzenetet. Javíthatatlan és menthetetlen.
– Pff, most meg azt írja, hogy szeret –
vonta fel egyik szemöldökét szkeptikusan. Arcáról undor és nemtörődömség
tükröződött, de szemem sarkából remekül láttam, amint visszaírja neki, hogy ő
is szereti, majd egy szívecskét is mellékelt az üzenethez. Irigyeltem Sehunt,
amiért ez jelentette neki a legnagyobb problémát. Vagy legalábbis úgy csinált.
Sehunról beugrott még valami.
Felbuzdultan kaptam tollam után, s nyitottam ki füzetemet, hogy gyorsan
belevéshessem újabb ötletemet, mielőtt elfelejteném azt. Telefonom rezgése
azonban kizökkentett a körmölésből. Értetlenül nyúltam nadrágom zsebének
legmélyére, hogy kihalászhassam, majd megnyomtam egy gombot, hogy láthassam az
üzenetet. A kijelzőn egy számomra ismeretlen szám világított, ám mikor megnyitottam
az sms-t rögtön tudtam, kitől kaptam elektronikus levelet.
„Szia
Jongin! Bomi vagyok, Luhantól kértem el a számodat, remélem, nem gond. J Csak érdeklődni szeretnék, hogy
ráérsz-e valamikor, mert szükségem lenne a segítségedre.”
A zavarodottság okozta enyhe fintorral
az arcomon olvastam el újra az sms-t, majd ugyanolyan homlokráncolva pötyögtem
be a választ.
„Lesz
egy tíz perces szünetem, majd egy újabb órám. De utána szabad vagyok.”
„Rendben,
az udvari cigildében várlak. ^^”
Akaratom ellenére mosolyodtam el a
cigilde szón, majd visszacsúsztattam a zsebembe a telefont. Fogalmam sem volt,
mit akarhat, bár elsőként az esszéírásra tippeltem. Hisz mi másban kérné a
segítségemet? Nem vagyunk barátok.
A jogászi érvelés szerencsére
élvezetesen telt. Végre olyannal foglalkozhattam, ami érdekel és jó is vagyok
benne, így az idő is madárként reppent el előttem. Kyungsoo ezt az órát is
fapofával ülte végig, rajtam kívül senki se mondta volna meg, hogy ő is szereti
ezt a tantárgyat. Sehun viszont végigszenvedte, hiába tud érvelni, mindig is
lusta volt esztétikusan megfogalmazni a véleményét, gondolatait. Ám minden
zárthelyije maximum pontos lett ebből a tárgyból.
– Vigyázz magadra, ember! – ragadta meg
vállaimat Sehun, mikor bejelentettem, én még nem megyek haza, hanem Bomival
konzultálok.
– Hagyjál már! – ráztam le magamról a
kezeit. – Nem a sátánnal fogok találkozni.
– Nem, annál sokkal rosszabbal!
– Sehun, fejezd már be! – intette le
Kyungsoo is. – Kezdesz nevetségessé válni.
– Persze, legyek én a hibás, amiért
vigyázni akarok a legjobb barátomra – ciccent fel hektikusan, majd táskáját
átdobva vállán megindult kifelé. Pillantásom találkozott Kyungsooéval, aki csak
beletörődve megrázta a fejét, majd egy intés után megindult a szőke után. Egy
ideig követtem őket tekintetemmel, látókörömben pedig pár szekundum múlva
megjelent Luhan is, aki Sehun ujjait összekapcsolva a sajátjaival haladt tovább
a folyosón, szorosan maga mellett tartva a fiatalabbat. Kyungsoo habár velük
haladt, mégis tartotta a pár lépés távolságot, ebből pedig leszűrtem, hogy már
megint vitatkoznak valamin. Illetve Luhan bájosan cseverészik, Sehun pedig
duzzog.
– Jongin-ah! – ütötte meg
hallószerveimet egy magas, női hang, amit azonnal sikerült beazonosítanom.
Érdeklődve pillantottam hátra vállam fölött, majd mikor megláttam Bomi derült
mosolyát hasonló mimikára váltottam, s teljes testtel felé fordultam.
– Szia – biccentettem neki, s úgy
véltem, ebben ki is merült a köszönés. De rosszul gondoltam. Bomi egy hirtelen
mozdulattal előttem termett, s két puszit nyomott arcomra, hogy ily mód
üdvözölhessen. Éreztem, ahogy a meglepettségtől a vér arcomba szökik.
– Bocsi, hogy nem vártalak meg kint, de
rájöttem, hogy vizesek még a padok, így jobbnak láttam, ha bent maradunk –
hadarta el egy levegővel, mire bólintottam egyet.
– Igaz. Miben kéne segítenem? – tértem
rögtön a tárgyra.
– Annak a faszparaszt Sehunnak igaza
volt, tényleg pofátlan voltam múltkor – húzta el ajkait szégyenlősen és
megbánóan. – Nem várhatom el, hogy csak úgy megírd az esszémet.
– Ugyan – legyintettem. – Ez a munkám.
Nem ingyen csinálom.
– Ezzel tisztában vagyok – nevetett
fel. – Viszont rájöttem, hogy többre megyek azzal, ha inkább tanítasz.
– Tanítalak?
– Ühüm – bólogatott hevesen.
Kifejezetten aranyosnak hatott ezzel a kislányos stílussal, hiába volt három
évvel idősebb nálam. – Arra szeretnélek kérni, hogy taníts meg esszét írni.
Normálisan. Én pancser vagyok hozzá.
– Ezt középiskola első osztályában meg
szokták tanítani – vontam fel egyik szemöldökömet, de rögtön meg is bántam,
hogy ilyen stílust engedtem meg magamnak. Néha nem tudtam megálljt parancsolni
szavaimnak, amik úgy buktak elő számból, ahogy ők akartak. – Bocs, nem úgy értettem.
– Semmi gond – mosolyodott el lehunyt
szemekkel. Utoljára filmben láttam ilyen arckifejezést. – Megértem, ha nem
akarod…
– Nem, ezt egy szóval sem mondtam –
vágtam szavába, mire felemelte fejét, hogy tekintetünk találkozzon. Nem sokkal
volt alacsonyabb nálam, Luhannal azonos magasságú lehetett, mégis olyan aprónak
és gyámoltalannak tűnt. Vagy remek színész, vagy tényleg ilyen a jelleme, ha
nincs nagy társaságban. – Szívesen adok neked pár tippet.
– Köszönöm, Jongin-ah! – Arcát egy
hatalmas mosoly szelte ketté. – Az az előadóterem, ahol legutóbb voltunk, most
üres. Üljünk be oda – adta az ötletet, de egy kurta bólintáson kívül más
reakcióra nem volt időm. Bomi elkapta a csuklómat, s valósággal vonszolni kezdett
maga után. Nem értettem, mi ez a nagy vehemencia. Nem ismertem embert, aki
ennyire vágyna a tanulásra.
Van egy olyan érzésem,hogy ez a csaj nem tamulni akar.... De ha rámászik Kaira!!! Kyungsoo szomorú lesz :((( kiváncsi leszek a tovàbbi fejleményekre :)
VálaszTörléscsak így továvb!
Haha, hát igen, eléggé nyilvánvalóak a szándékai. :D Csak Jongin fogyatékos, az olvasók nem. :D
TörlésKöszönöm, hogy írtál, sietek a folytatással! ^^
KYYYYYAAAAAAAAAA *-*
VálaszTörlésElőször is: tudom, hogy Jongin nem "abba" a csapatba játszik, de HunHan ide vagy oda .....
BUT
that KaiSoo moment was F*CKING PERFECT *-* spiagjédjgndfkngfdfkdflmkg
khm...szóval imádtam >.< menthetetlen KaiSoo fan vagyok, talán az egyetlen yaoi párosítás amit TÉNYLEG szeretek >.< és ez a kis beszélgetés... hát megzabálom őket komolyan :3
oké, lépjünk tovább... borsózott a hátam, komolyan... nagyon creepy ahogy Jongin kinyírta a nagyanyját... akkor is ha seprűnyélre való banya volt... és Bomi.... nem tudom mi a szándékod vele, illetve hogy mien szerepe lesz majd a történetben.. mert gondolom lesz... legalábbis nekem gyanús a csaj.... Rámászik Jonginra vagy sem... nem nagyon tudom hova tenni őt, de gondolom majd kiderül :D
(ki ne mászna rá?????? én is azt tenném XD nem hibáztatom érte, ha ilyen pasi írna dolgozatokat a sulimban, minden nap lenne beadandóm XD)
jah és a ˇ"cigildén" én is nevettem :D
köszi a gyors folytatást :3 imádom ^^
Jaj, most itt vigyorgok a gép előtt, az eyesmile miatt pedig nem tudok normálisan írni. xD
TörlésÉn is nagyon szeretem a KaiSoo párosítást, nem véletlenül tettem bele azt a jelenetet. :$ De ez nem célzás akart lenni, hogy összehozom őket! :D Vagy mégis...? O.O
Hát igen, megölni valakit nem éppen üdítő. Sem a tettesnek (kivéve ha egy pszichopata), sem a tanúknak, jelen esetben olvasóknak. >< Bomi meg... hát, még számomra is érdekes és kissé homályos szereplő, de abban biztos vagyok, hogy én se bírnám. xD De kifejezetten szeretem alakítani a karakterét. :D
És hát igen... Jonginra ki ne mászna rá?? Én is megtenném, nem érdekelnének a körülmények. Gondolkodás nélkül rávetném magam. :3 Persze előbb kideríteném, hogy Sehun meleg-e vagy sem. xD
Köszönöm, hogy írtál, igyekszem a folytatással! :3
Szia! Továbbra is imádom az egészet. <3
VálaszTörlésMázli, hogy eszembe jutott meglesni a blogod, hátha van új rész. Ès igen...igaz 3 napot csúszva, de a lényeg, hogy elolvastam.
Egy nagyi minusz... kissé borzongató volt, míg kiderült a halál oka. Èn már mindenféle túldurva dologra számítottam, de a fulladás már-már kellemes azokhoz képest.
Jujj, úgy meghatódtam a KaiSoo pillanaton, hogy meg is könnyeztem. Hiába...egyes ficek megzavarják az ingerküszöbömet. :-)
Hm...nem sokra emlékszem a gimi első osztályából (2004), de az tuti, hogy nekünk nem tanították meg sem akkor sem később, hogy hogyan is kell esszét írni. x-( Ilyenkor gondolok rà, hogy milyen jó is lenne, ha most járnék (egy rendes) gimibe és többre jutnék... Na, de félre a depresziómat. :-P
Bomit már most megtépném, gondolom, Sehun is. Ha belegondolok, hogy mit tervezhet már forrongok. Hozzáteszem, én se fognám vissza magam, ha Jongin közelébe kerülnék. :-P
Köszi, hogy olvashattam. Pusz <3
Szia! ^^ Óó, köszönöm! :$
TörlésA nagyi halálát illetően nekem is több, sokkal durvább ötletem volt, de így össze tudtam egyeztetni a korábbi dolgokkal. :$
Örülök, hogy sikerült belőled ilyen érzelmet kiváltanom, egy írónak ez nagy elismerés. :$
Nem tanították meg? :O Nekünk volt rá külön óránk, de ezek szerint gimnázium függő a dolog. Mindenesetre csodálkozom ezen, mert szerintem tényleg illik megtanítani, még ha kicsit magától értetődő is.
Bomit én is megtépném, höhöhö, üdv a klubban! Most már hárman vagyunk. Te, Sehun és én. xD Jongin közelében pedig nem hiszem, hogy van nő, aki vissza tudná fogni magát. :$
Köszönöm, hogy írtál! :$$ ♥♥