3. rész

3. rész

Az emeletes ágy felső szintjén üldögélve szemeztem önarcképemmel, ami a velem szemben levő tükörből köszönt vissza rám. Meglehetősen gyerekes látványt nyújtott, ahogy alsó ajkamat harapdálva lóbálóm lábaimat. Sarkaim neki-neki ütköztek a fakeretnek, aminek hangja megkétszereződött a szinte már tapintható csendben. Ám Kyungsoo egyszer sem szólt, hogy esetleg zavarná az általam gerjesztett zaj, tovább bújta a könyvet saját ágyán elterülve. A tükörből tökéletes rálátásom nyílt átszellemült arcára és vékony ujjaira, amik alig, hogy hozzá értek kedvenc sorozatának harmadik kötetéhez, mégis biztosan tartotta azt. Nem akartam zargatni, de már bántotta fülemet a némaság és elmémet a tehetetlenség. Unatkoztam, a történtek után viszont nem volt kedvem írni, mással pedig aligha tudtam volna lekötni magamat. Így hát az ágyam szélén ücsörögve fixíroztam Kyungsoot a tükörből, s próbáltam olvasni mimikájából, hogy vajon milyen résznél tarthat a könyvben.

– Tetszik? – szólaltam meg váratlanul, rekedtes hangon. Ha az ember huzamosabb ideig nem használja hangszálait, azok bemondják az unalmast pár percre.

– Ühüm – hümmögött Kyungsoo, majd ujját benyálazva lapozott egyet. Soha sem értettem ezt a szokást, pedig emberek sokasága nedvesíti be bőrét, mielőtt áthajtana egy másik oldalra. Tény, hogy úgy jobban ragad a papír, de nekem még egyszer se volt rá szükségem.

– Ugyanolyan izgalmas, mint az előző kettő? – faggatóztam tovább, egy ötéves módjára.

– Aha – jött a tömör válasz. Kezdtem azt érezni, hogy abszolút nem figyel rám, de képtelen voltam elhallgatni.

– Lehet, elmegyek egy kicsit a városba – ringattam tovább lábaimat, majd egy pillanatra megállítottam a levegőben, hogy megtornáztathassam bokáimat. – Idebent megőrülök. – Tisztán hallottam, ahogy csontjaim ropognak, hangja pedig pengeként vájt a csöndbe.

– Ühüm…

– Egyébként megint kaptam megbízást. Ezúttal egy hat oldalas esszét kell írnom.

– Aha…

– Legalább kapok érte pénzt.

– Ja.

– Tudod min gondolkoztam? – emeltem fel a hangomat, de semmi reakciót nem kaptam rá. Kezdtem besokallni, így más taktikához folyamodtam. – Lehet, hogy bekenem szarral a fejemet, aztán pedig leporszívózom az arcomat. – Ha erre nem figyel fel, akkor semmire se.

– Aha – azzal lapozott egy újabbat, ebből pedig megbizonyosodtam, hogy Kyungsoot mindvégig hidegen hagyta a szövegelésem. – Várj – pillantott fel a lapok mögül, majd a tükörben elkapta a tekintetemet. – Mi van?

– Semmi – ugrottam le sóhajtva az emeletes ágyról, majd az íróasztalomhoz slattyogtam. Nagyot nyögve huppantam le a székre, ami hatalmas reccsenéssel felelt cselekedetemre, majd kényelmesen elhelyezkedve rajta kinyitottam a füzetemet, hogy írhassak. Ritka pillanatok egyike volt, hogy nem szállt meg az ihlet, így céltalanul pörgettem ujjaim között a tollamat, várva egy papírra vethető ötletre. Ám felettébb sikertelennek bizonyult az asztalnál való rostokolás, fekete ködön és fehér foltokon kívül semmi nem szállta meg elmémet, ám ezek még nagyobb káoszt indukáltak az eleve zavaros elmémben.

Féltem a tintámat betűkké, szavakká, mondatokká formálni. Hiába nyilvánítottam véletlennek a történteket, megrémített a tudat, hogy esetleg egy olyan hatalom birtokában vagyok, aminek segítségével befolyásolhatom a dolgok természetes menetét. De hát ilyen nincs. Nem létezik e fajta képesség. Vagy ha létezne, kizárt, hogy pont én legyek a szerencsés kiválasztott, aki uralma alá hajthatja környezetét és annak élőlényeit.

– Kyungsoo, mit írjak? – kérdeztem lakótársamat, remélve, hogy ezúttal hajlandó lesz figyelni rám.

– Azt, hogy nyerünk a lottón, Luhan hyung leteszi a cigit, a közelgő zéhám pedig ötös lesz – sorolta ötleteit, egy pillanatra se feltekintve a könyvéből. Tetszésemet egyik alternatíva se nyerte el, de több volt az én agyamban megszületett semminél. Így hát szinte már erőltetve ugyan, de a lapjaim fölé hajoltam, s körmölni kezdtem. A lottós lehetőség nem tűnt rossz ideának, bár egy percig sem hittem abban, hogy ez valóra válhat, hiába a furcsa eseményekre bazírozva ajánlotta Kyungsoo. Mindenesetre azt is papírra vetettem, biztos ami biztos alapon.

– Egyébként mi van az örökségeddel? – kezdeményezett beszélgetést Kyungsoo, pár percnyi csend után. Összecsukta a könyvét, ami aztán ágyán pihent tovább, majd az íróasztalhoz sétált, s felült rá, meghagyva nekem azt a kis részt, ahol tovább írhattam.

– Nem tudom – sóhajtottam fel, majd hátradőltem a széken, hogy Kyungsoo szemeibe nézhessek. – Nagyanyámnál van minden.

– Még azóta is?

– Igen. Fél éve már, hogy a szüleim meghaltak, de még mindig nem volt képes odaadni a részemet – magyaráztam, agyamat pedig rögtön ellepte a vörös köd, mihelyst visszagondoltam a legutóbbi beszélgetésemre nagyszülőmmel. – Pedig a pénz nagyja és a lakás engem illetne.

– Beszélj vele! – tanácsolta, majd nekidőlt a falnak kényelmesebb pozitúrába helyezve magát. – Nem teheti ezt, plusz a végrendeletben is benne van, hogy mi illet téged, és mi őt. Könnyűszerrel beperelhetnéd!

– Nem tudom, hogy mennek ezek a dolgok – húztam el a számat csalódottan. Már számtalanszor eljátszottam a gondolattal, miszerint rendőrségre viszem az ügyet, de egyáltalán nem voltam, és nem is vagyok tisztában a perek menetével.

– Ezt akkor sem csinálhatja! – akadt ki Kyungsoo, s bár osztottam érzéseit, csak tovább ültem tanácstalanul, belesüppedve a székbe. – Hívd fel, és próbálj meg vele értelmesen beszélni!

– Nem fűzök sok reményt a dologhoz. De rendben.

*

Másnap Kyungsoo, röhögve ugyan, de feladott egy lottót még iskola előtt. Hiába a gesztusai, hiába a szavai, éreztem hangjában a csöppnyi bizalmat a nyerés iránt. Én viszont nem tudtam eldönteni, mit akarok. Ha félre tesszük a hatalmas összegnek gondolatát, amit megkaparinthatnánk, hatalmas aggodalmat keltene bennem, ha beigazolódna képességem. Ugyanakkor mérhetetlenül tekintélyesnek érezném magamat, ebben pedig a húsz évem alatt aligha lehetett részem. Ám az alátámasztásra majd’ egy hetet várnunk kell, amíg ki nem húzzák a nyerő számokat. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy Luhan hyung tényleg lerakja a cigarettát, Kyungsoo zárthelyije pedig kiválóra sikerül.

*

Az egyetemet követően első utam Luhan és Sehun lakására vezetett. Kyungsoot behívták a munkahelyére, hogy egy lebetegedett kollégáját helyettesítse, így hazamenni se volt ideje, kénytelen volt félúton leszakadni tőlem, és iskolatáskával megközelíteni az éttermet, ahol mosogatóként dolgozott. Ilyenkor mindig eszembe jutott a már tíz éve dédelgetett álma, hogy egyszer főszakács lesz, de a szülei akaratát teljesítve mégsem ebben az irányban tanult tovább. Abban reménykedett, hogy egyszer valaki felfedezi, lelkesedését pedig osztottam, hiszen imádtam minden főztjét, a kotyvasztáshoz alkalmas tehetségét minden nő megirigyelte volna.

Mikor Kyungsoo ellenkező irányba fordult le, Luhan hyung rögtön felajánlotta a társaságát, mondván, Sehun úgyis esti műszakos, ő pedig csak unatkozna egymaga a lakásban. Készségesen fogadtam el az invitálást, s hálát adtam a szőke munkabeosztásának, ugyanis bőven elég volt a hisztijét hallgatnom a lakásukra menet, valamint készülődése közben. Már a fülem csöngött hisztérikus megnyilvánulásaitól, ám velem ellentétben Luhan fapofával hallgatta a szitkozódások sorozatát, a ruhák vagdalásának tompa puffanásait, s szenvtelenül tűrte az obszcén jelzőket, amikkel Sehun illette állítólagos zsarnoksága miatt.

– Ha úgy jövök haza, mint egy roncs, az a te hibád lesz! – fordult vissza az ajtóból utoljára Sehun. – Véget vetek az önkényuralmadnak!

– Ez nem önkényuralom – forgatta szemeit Luhan, majd kényelmesen hátradőlt az étkezőszéken. – Csupán nem akarom, hogy züllött legyél. Tanulj egy kis felelősséget!

– Feszt abszolutizmussal nyomorgatsz engem, és elveszed a gyerekkoromat! – köpte oda, majd hatalmas elánnal becsapta maga mögött a bejárati ajtót. A konyha ablakai remegéssel feleltek a szőke hektikus cselekedetére, az asztalon heverő pohár pedig csak Luhan tenyerének mondhatott hálát, amiért nem tört apró szilánkokra. Hyung leamortizálódva túrt hajába, majd nyúlt oda a nyílászáróhoz, hogy friss levegőt engedjen be, a mérget pedig a szabadba fújhassa, s ne a konyhát töltse meg a fojtogató füsttel.

– Nem gondolkoztál azon, hogy letedd a cigarettát? – böktem fejemmel az említett tárgyra, ami hanyagul hevert az asztalon. Tekintetem azonnal megakadta a rajta szereplő figyelmeztetésen, ami nem meglepő módon a halál siettetését közölte.

– Nem – reagált egyből, fontolóra se vette a másik alternatívát. A fekete-arany doboz után kapott, majd szájával kiügyeskedett belőle egy szálat, s meggyújtotta azt, hogy hatalmas extázis közepette tüdőzhesse le, és tíz perccel megrövidíthesse életét. Pár másodperc erejéig bent tartotta a füstöt szervezetében, majd fejét elfordítva útjára küldte azt az ablakon. Követtem tekintetemmel a szürke felhő rövid létét, ami fokozatosan kezdett halványulni, minél messzebbre került a kiinduló ponttól.

– Nem tudnál leszokni? – kérdezősködtem tovább, említés nélkül hagyva érdeklődésem valódi okát.

– Ha akarnék, biztosan menne – vont vállat lezseren. – De egyelőre nem érzem azt, hogy túlzottan károsítana, pedig hét éve szívom – emelte arca elé a narancssárgán világító cigarettát, majd fejét megcsóválva inkább ismét szájához emelte. Erre már csak egy hümmögéssel reflektáltam, s elkönyveltem magamban a kudarcot. Hiába írtam le, hogy Luhan leteszi ezt a destruktív hatalommal bíró fegyvert, még csak meg se fordult a fejében ez az eljárás. Ez valamilyen szinten megnyugtatott. Nem tudtam volna elviselni, ha még egy ember életét kioltom akaratom ellenére, ám csalódottsággal töltött el, hogy mégsem vagyok birtokában semmiféle különleges képességnek.

Nagyot sóhajtva illesztettem államat tenyerembe, míg másik kezemben a cigis dobozzal kezdtem babrálni, s ujjaim közt forgattam azt. Sose értettem, mi a jó a dohányzásban, egy dolog vonzott a kipróbálás felé. A puszta kíváncsiság, hogy milyen lehet, mikor a füst ellepi az ember nyelőcsövét, megtölti a tüdejét, s miután elszaporította benne a méreganyagokat úgy távozik, mint egy bérgyilkos, aki jól végezte a dolgát.

– Kérsz egyet? – szakította félbe gondolatmenetemet Luhan eltompított hangja, ami a szervezetét elhagyó szmognak volt köszönhető. Ráérősen engedte ki ajkai között a füstfelhőt, ami egy pillanatra megkötött a levegőben, majd mikor hyung tiszta levegőt is társított hozzá szertefoszlott.

– Nem – sóhajtottam ki a választ, majd visszaejtettem a dobozt korábbi helyére.

– Még jó, nem is adtam volna – horkantott fel Luhan. – De miért kérdezted, hogy le akarom-e tenni?

– Hát… – Itt volt az a pont, amikor nem tudtam, miként döntsek. Nem terveztem Luhant beavatni a dologba, de számításba véve megértő személyiségét és mindenre megoldást találó agyát végül úgy láttam jónak, ha színt vallok. Ajkamat harapdálva próbáltam összeszedni gondolataimat és megtalálni az odavaló szavakat, de hyung várakozó tekintete eléggé megnehezítette a dolgomat.

– Na, bökd ki! – intett felém a cigarettával, a hamu pedig az asztalon landolt a lendülettől. Kihasználtam, amíg Luhan el volt foglalva a tálba söprésével, és nem engem fürkészett gyanakvó íriszeivel, s mesélésbe kezdtem.

– Tudod… Az elmúlt napok eseményei elég abszurdak voltak. Gondolom, tisztában vagy azzal, mivel ütöm el az időmet, és milyen módszerrel adom ki az engem fojtogató, vagy éppen a felhők fölé emelő érzelmeimet.

– Igen – bólintott. – Írással.

– A legutóbbi novellámban egy fiú meghalt – szegtem le fejemet, mihelyst felelevenedtek bennem az iskolában történtek, s a diák kicsavarodott teste. – Azt követően történt a haláleset az egyetemen. Nem tulajdonítottam ennek sok figyelmet, de mikor papírra vetettem Sehun szerencsétlenségét, úgy jött be iskolába, hogy sikerült elcsúsznia a folyosón. Ne nézz elborultnak! – pillantottam rá, összekapcsolva tekintetünket. Látni akartam arckifejezését, amiről olvashatok. Tudni akartam, mennyire tart zavarodottnak, őrültnek vagy egyszerűen csak naivnak, amiért hiszek az ilyen dolgokban. – Csak felkeltette az érdeklődésemet ez a két eset. – Luhan mindig is realista gondolkodásmódú volt, egy percig sem reméltem, hogy hinni fog nekem, de jól esett kiönteni a szívemet, elvonatkoztatva a különböző nézeteinket.

– És ez hogy kapcsolódik a dohányzásomhoz? – fújta ki a maradék füstöt tüdejéből, majd elnyomta a megrövidült szálat, hogy aztán karba tett kezekkel hátradőlhessen a széken. – Megírtad ezt is, de nem jött be? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire bólintottam egy aprót.

– Persze az is lehet, hogy ez a két eset a szimpla véletlennek volt köszönhető – próbáltam menteni a helyzetet és oldani a bennem kialakult aggályt, de nem jártam sikerrel. – Hogy megbizonyosodjak erről, Kyungsoo tanácsára papírra vetettem, hogy nyerünk a lottón, leteszed a cigarettát, a zárthelyije pedig példásra sikerül – hadartam el egy levegővel, s már azon kaptam magam, hogy teljes egészében kitálaltam mindent Luhannak. Aki meglepő módon feltűnő érdeklődéssel itta szavaimat, s talán észre se vette, hogy közben még egy bagóra rágyújtott.

– Ez lehet véletlen – jelentette ki pár szekundumnyi csend után. – Az a gyerek öngyilkos lett, a halála mindenképpen bekövetkezett volna. Sehun pedig egyszerűen csak béna, nem meglepő, ha egy váratlan pillanatban orra bukik. Kyungsoo hogyan vélekedik erről? – pöccintette le a hamut, majd rám emelte kíváncsi tekintetét.

– Neki azt mondtam, kísérletezni fogok – vigyorodtam el zavartan, mire hyung meghökkentve rántotta hátra a fejét. – Már van is egy ötletem.

– Kíváncsivá tettél – nevetett fel öblösen, ami inkább csilingeléshez, semmint egy férfi kacajhoz volt hasonlítható. Volt egy sanda gyanúm, miszerint nem vette elég komolyan a dolgot, de azért beavattam őt.

– A szüleim örökségét még mindig nem tudhatom magamnál. Nagyanyámnál van minden, és nem képes odaadni a részemet, hiába kértem már tőle, semmi nem hatott.

– Ezt könnyen lerendezheted – legyintett színpadiasan, ezúttal a földre küldve a hamut, ám most nem törődött vele. – Felhívod, de ha most se tudott jobb belátásra bírni, akkor elutazunk, betörünk hozzá, és kiraboljuk. – Hangja tökéletesen tükrözte komolytalanságát, tudtomra adva szavai életlenségét és valódi jelentőségének hiányát. Ötlete cseppet sem nyerte el tetszésemet, nekem sokkal jobb ötletem támadt, de a félelem visszatartott. Nem tudtam, hogy mitől függ a szavaim testet öltése, Luhan véleménye se változtatott meglátásomon.

– Én mást terveztem – jegyeztem meg vészjósló hangon, amit hyung figyelmét se kerülhette el. Székét megfogva, és hangos csikorgást előidézve húzódott közelebb hozzám, amíg térdeink össze nem koccantak, majd combomra támaszkodva kapcsolta össze tekintetünket. Hosszú másodpercekig csak szüntelen egymás íriszeit fürkésztük, egyedül a cigaretta sercegését véltem hallani, ami még mindig Luhan mutató- és középsőujja között égett, árasztva magából a fojtogató szagot.

– Tudod – kezdte, miután közvetlenül arcom előtt beleszívott a cigibe –, én megértelek. De kissé megrémiszt, hogy a saját rokonod halálát akarod. Kétlem, hogy ilyen képesség birtokában lennél, de a tudat, hogy képes lennél megölni a nagyanyádat számomra elég iszonyú. – Minden szavát szmog kísérte, ami arcomnak ütközött, ez pedig szemeim összeszűkítésére késztetett. Megvártam, amíg elnyomja a dekket, majd távolabb húzódik tőlem, s csak az után reagáltam mondanivalójára.

– Miért baj az, ha eljátszom egy ártatlan gondolattal? – kérdeztem egy vállrántás kíséretében. – Ha neked van igazad, úgyse fog megtörténni. De amennyire utálom azt az infernális boszorkányt, már a halálának a puszta elképzelése boldogsággal tölt el.

– Ijesztő vagy – dőlt hátra a széken vigyorogva. – Én egy dologban hiszek, mégpedig a vonzás törvényében. Ismered az erről szóló könyvet, ugye?

– Igen.

– Ha ez a gyerekes és bűntelennek tűnő eszme sokszor elevenedik fel elmédben, ne lepődj meg, ha viszont látod a környezetedben!