2. rész

2. rész

– Komolyan önszántából ugrott ki? – meresztettem szemeimet az előttem álló Chanyeolra, aki egy kósza biccentéssel felelt. – De hát miért? – Tényleg nem értettem, hogy mi vehette rá erre, bár nyilván közrejátszott, hogy nem ismertem a fiút, így az előéletével se vagyok tisztában. Minden esetre bökte a csőrömet a mód, amit elég különösnek találtam. Miért az egyetemet választotta az öngyilkosság helyszínének?

– Nem tudom, Jongin, nem kérdeztem meg tőle. – Hitetlenkedve széttárta kezeit, majd vállat vont. Kyungsoo fejébe viszont szöget ütött, amit az imént mondott, így kíváncsian, és már-már vádló tekintettel fordult felé.

– Honnan tudod, egyébként, hogy öngyilkos lett? – nézett fel rá karba tett kezekkel. – Talán mondott neked valamit előtte?

– Nem, de az az amerikai bevándorló gyerek mesélte, hogy ő volt vele utoljára a teremben – érkezett a válasz, mi pedig megvilágosulva emeltük meg állunkat, majd bólintottunk, szinte egyszerre. – Kihallgatták tegnap – tette hozzá, hogy teljes legyen a történet. – Ahogy Baekhyunt is, mert jóban volt vele.

– Ő mindenkivel jóban van – vigyorodtam el, mihelyst lelki szemeim elé tárult az említett fiú mosolygós arca, barátságos hangja és közvetlen gesztusai. Nincs ember, akivel ne tudna szót érteni, egy idegennel is képes diskurálásba kezdeni a legjelentéktelenebb dolgokat ecsetelve. Nem érdekli, ha esetleg a másik fél már az elejétől kezdve unja a szövegelését, Baekhyun csak mondja, mondja és mondja, s addig nem hallgat el, amíg nem közöl mindent, ami a fejében van. Ha egy meggyötört szív arra vágyik, hogy kibeszélhesse lelkének problémáit, ne Baekhyunt keresse. Ő nem képes csöndben végigülni egy panaszkodást.

– Ki van jóban mindenkivel? – jelent meg a szóban forgó személy szokásos jókedvvel. – Csak nem én? – mutatott magára vigyorogva, mikor mellénk lépett, majd vállával nekidőlt az egyik terem ajtajának. Még csak most jelent meg, de a folyosót máris zajosabbnak találtam.

– De, éppen rólad beszéltünk – világosította fel Kyungsoo, s szinte láttam, ahogy Baekhyun mellkasa megfeszül a büszkeségtől.

– Miért nem lepődöm meg? – kérdezte magától teátrálisan, és bevetett egy kis szempilla-rebesgetést, csak a hatás fokozásaképp. – Miért ácsorogtok idekint? Nincs órátok? – Kérdését inkább Kyungsoonak és nekem címezte, számat pedig már válaszra nyitottam, de lakótársam megelőzött.

– Gondoltuk, megvárjuk Sehunt, de nem úgy néz ki, mint aki betolja a képét – forgatta szemeit, gondolatban pedig mindenfélének elhordta az említett züllöttet. – Pedig ma nem is kellett korán jönni. Tizenegy óra van – pillantott karórájára, majd sóhajtva engedte le a karját, s megcsóválta a fejét. Én csak tanácstalanul vontam vállat, nem volt újdonság, ha Sehun késve esik be órára. – Mi viszont menjünk be – fordult végül felém, én pedig beleegyezésképpen bólintottam egyet.

– Jól van, gyerekek – húzta ki magát Chanyeol. – Majd később! – Baekhyun követte példáját, majd egy-egy intés kíséretében elindultak a felsőbb emeletre. Egy pillanatra megálltam a termem előtt, és jobban szemügyre vettem őket. Amennyire hasonlít a személyiségük, külsőleg éppen annyira különböznek. Chanyeol magas, széles vállakkal, szálkás testalkattal van megáldva, karakteres arcvonásai pedig nagyon férfiassá teszik, mély és rekedtes hangjáról nem is beszélve. Vele ellenben Baekhyun a kis termetével, vézna testével és a nevetésnél kifejtett magas hangfrekvenciával tökéletes áldozat lenne egy meleg szatírnak. Mosollyal az arcomon csóváltam meg fejemet, majd követtem Kyungsoot a helyünkre. Barátom már a lépcső közepénél járt, így kissé megszaporáztam lépteimet, hogy beérjem őt, majd a fordulónál bevágtam elé, s az előtt pattantam le helyemre, hogy ő leült volna. Örültem, hogy még az előtt betaláltunk a terembe, hogy elkezdődött volna az óra, mert beszélni akartam vele az előző nap történéseiről. Este nem volt alkalmunk, mert éjjelig dolgozott, s mikor haza ért ő keltett fel a konyhaasztalról és a házi feladatomról. Elmondása szerint még a nyálam is kifolyt alvás közben, bár én nem emlékszem. Talán túl kába voltam.

– Kyungsoo – néztem rá, mikor letelepedett mellém.

– Hm? – Dörmögéssel jelezte, hogy belekezdhetek a mesélésbe.

– Tegnap írtam azt a novellát. – Nem tudtam, hogy lehetne elkezdeni, így azonnal a közepébe vágtam. – Tudod, amiben az erkélyről leesett a srác.

– Igen, emlékszem – bólintott, majd teljes testtel felém fordult. – Azt szeretnéd tudni, hogy én is különösnek találom-e a helyzetet?

– Gondolatolvasó vagy – pislogtam meglepetten, de végül ajkaim mosolyra görbültek. – Szóval? Mit gondolsz?

– Én még nem vonnék le következtetést, ez lehet nem várt egybeesés is – szólt őszinte hangon, amivel engem is sikerült meggyőznie, így hümmögve bólintottam egyet. Igaza volt, lehet puszta véletlen az egész, de az én érdeklődésemet akkor is felkeltette. Éppen ezért előkotortam a füzetemet táskám mélyéről, kinyitottam egy üres felületen, s lekörmöltem, ami előző nap fogalmazódott meg bennem hazafele menet. Nem vártam semmit, szinte lehetetlennek tartottam, hogy bekövetkezzen, de hajtott a kíváncsiság. Kyungsoo érdeklődve fixírozott engem és a szavakat, de betűim túl kicsik voltak, hogy össze tudja rakni őket, így inkább előre fordult, s tenyere élén támaszkodva várta, hogy belépjen a tanár. Abban már egyikünk se reménykedett, hogy Sehun időben megjelenik, de nem aggódtunk miatta, valamivel úgyis kimagyarázza majd magát. Ezt is Luhantól tanulta, mint annyi mást. Luhan mindig is ellenezte a hazugságot, a ferdítést és a becstelenséget, de minden helyzetben talál egy kiskaput, amivel sikerül úgy kimagyaráznia magát egy kompromittáló helyzetből, hogy közben elkerüli a koholmányt, s csakis az igazat mondja, de az emberben meg sem fordul a lehetőség, hogy bűnös lenne. Bezzeg én… már akkor is izzad a tenyerem, ha kicsit ferdíteni szeretnék egy sztorin, vagy homályba fedni a kínosabb részeit.

Pont akkor nyílt az ajtó, mikor én befejeztem az utolsó mondatot, s Kyungsoo elé csúsztattam a füzetet, hogy elolvashassa. A professzor bajsza alatt motyogott egy jó napot-ot, majd az asztalhoz lépett, hogy előkészíthesse az óra anyagát. Addig mi, hallgatók, előpakoltunk mindent, amire szükségünk volt, így hallószerveimet azonnal megcsapta a laptopok ütődésének hangja, mikor találkoztak az asztallal, majd a kórusos pittyegés, mikor beüzemelték őket. Nekem nem tellett ilyenre, így kénytelen voltam beérni a jó öreg papír-toll párosítással. Nem is gondolkodtam ilyenekben, örültem, hogy van mit ennem.

– Ez még valószínűbb, hogy bekövetkezik, mint a tegnapi eset – hallottam meg magam mellől a suttogó Kyungsoot, s visszalökte nekem a füzetemet. – Másodpercenként megtörténik, szerte a világon.

– Tudom – forgattam meg tollamat ujjaim között, és sikeresen összekentem magamat. Ingerülten sziszegtem fogaim közül, majd levágtam az íróeszközt és dörzsölni kezdtem mutatóujjamat, hogy lejöjjön róla a tinta. Cselekedetemben a terem ajtajának hangja zavart meg. A falap olyan elánnal mozdult, hogy nekivágódott a falnak, ezzel az egész évfolyam figyelmét felkeltve, s mindenki egyszerre fordult az adott irányba. A tanár gyanakvó tekintettel mustrálta a terembe szó szerint beesett Sehunt, aki miután felfogta, milyen kellemetlen helyzetbe került, egy köhintéssel és ruhája igazításával próbálta oldani a zsenánt szituációt.

– Megint késett, Oh Se Hun – méregette a szőkét szemüvegén keresztül az idős professzor. – Üljön le a helyére, kezdeném az órát!

– Rendben és elnézést – biccentett bocsánatkérően, ám arcáról megbánás egy apró jelét se lehetett leolvasni. Dobott egyet hátizsákján, aminek csak egyik pántja volt átvetve vállán, majd határozott, mégis lezser léptekkel megindult felénk, hogy letelepedhessen másik oldalamra. Tekintetemmel követtem minden mozdulatát, majd mikor egy hatalmas sóhajjal lehuppant mellém felé fordultam, magyarázatot várva.

– Hol voltál? – kérdeztem, levéve hangerőmet, hogy senki se hallhasson bennünket.

– Reggel összevesztünk Luhannal, így gyalog kellett jönnöm – mesélte, hangjában pedig érzékelhető volt, hogy még mindig feldúlt. – Kirakott az autóból út közben! – csapott az asztalra hisztérikusan, mint akinek még azóta sem sikerült ezt feldolgoznia.

– Min vesztetek össze ennyire? – kérdezte félig nevetve Kyungsoo.

– Tegnap megint nem mentem be dolgozni, de csak reggel vallottam be neki. Ő pedig megszívta magát, megállt az út szélén, és mondta, hogy ha nem járok be, nincs pénz. Ha nincs pénz, nincs benzin. És ha nincs benzin, akkor nem furikázza a seggemet.

– Ne haragudj, de igaza van – nevette el magát Kyungsoo, s hozzá hasonlóan belőlem is ilyen reakciót váltott ki Sehun reggeli története. Öklöm mögé rejtettem vigyoromat, hogy ne lássa senki és ne vonjanak kérdőre, de barátom tisztán látta a visszahatást, s egy-egy szúró pillantással illetett minket. – Miért nem mentél be dolgozni?

– Mert utálom, de ezt már kismilliószor elmondtam – motyogta haragosan, majd szemei felcsillantak. – Ja, és ha ez nem lett volna elég, idejövet elcsúsztam a folyosón. Futottam, hogy ne késsek el, az egyik kanyart pedig túl élesen akartam bevenni. Még szerencse, hogy meg tudtam kapaszkodni a falban.

Megállt bennem az ütő, a szívem kihagyott pár dobbanást. Reflexből Kyungsoo felé fordultam, akinek hasonló döbbenet ült arcán, pár másodpercig csak letaglózva szemeztünk egymással. Szerencsére Sehun túl feldúlt volt, hogy velünk foglalkozzon, csak ingerülten pakolgatta cuccait az asztalra, így elkerülte figyelmét a mi kis telepátiánk. Oda se néztem, csak rácsúsztattam kezemet a füzetre, majd becsuktam azt. Nem akartam, hogy Sehun lássa, hogy ezt én csináltam vele. Vagy megint a véletlen műve lenne? Áh, biztosan az! Ilyen nincs. Nem létezik, hogy valaki megír valamit, és az beteljesül. Ez az elcsúszás pedig bárkivel előfordulhat, főleg, ha siet valahova az illető. Ez megint csak egy nem várt történés – nyugtattam magamat.

– Mi a bajod? – kérdezte egy hirtelen pillanatban Sehun, amitől összerezzentem. – Min jár a borsónyi agyad? Megint új sztori?

– Öhm… mi? – kaptam felé a fejemet. – Ja, igen. Megfogalmazódott bennem valami.

– Remélem, most már vidám.

– Inkább… természetfölötti – gagyogtam, mire lebiggyesztette ajkait, majd vállat vont és előre fordult. Nyilván nem értette ezt a rébuszokban való beszédet, de jobbnak is láttam így. Inkább nem szólok neki semmiről, elég ha Kyungsoo tudja.

Az óra hátralevő részében nem írtam egy szót sem a füzetbe. Sőt, egész nap hozzá se nyúltam gondolataim tárházához. Viszont figyelni se figyeltem az előadásokon, csak bámultan ki a fejemből, az agyam pedig szüntelen a történteket kattogott. Tudtam, hogy ez lehetetlen, mégse hagyott nyugodni a dolog. Talán csak túlságosan beképzeltem magamnak már az első eset után, és egyszerűen csak bevonzottam még egyet. A vonzás törvénye – amire nagyon erősen gondolsz, az megtörténik. Mindig is hittem ebben, és nyilván most is erről lehet szó. Mi ebből a konzekvencia? Ne gondoljon az ember olyanra, amit nem akar viszont látni az életében, s nem akarja, hogy visszaköszönjön környezetében.

– Ez egy rövid nap volt – nyújtóztatta ki végtagjait Sehun, mihelyst kiléptünk a teremből. – A többi miért nem ilyen laza?

– Mert egyetemista vagy, nem óvodás – válaszolt neki nemes egyszerűséggel Kyungsoo, amit a magasabbik egy felmordulással jutalmazott.

– Miért vagy ilyen csöndben? – bökött meg könyökével Sehun. – Eleve se vagy valami nagydumás, de ma szokatlanul keveset hallom a hangodat.

– Csak elgondolkodtam – reagáltam le szimplán, barátom pedig nem zsenírozta a témát. Volt ideje megtanulni, hogy amiről nem akarok beszélni, arról nem is fogok. Így hát csöndben baktattunk kifelé az épületből, magunk mögött hagyva az egyetem jellegzetes, számomra már fojtogató légkörét. Az emberek egy részen megfogyatkoztak, de mikor kiértünk az elülső udvarra ismét egy kisebb tömegben találtam magamat. A hallgatók nagy része dohányzott, voltak, akik tanárok társaságában, de a legtöbben az épület fala melletti padokra telepetek le. Ide tartozott Luhan is, és még pár évfolyamtársa. Amint megpillantotta őket Sehun, egy fintor futott át az arcán, s láttam rajta, ahogy fontolóra veszi Luhan megközelítésének lehetőségét, de hamar lemondott erről az alternatíváról. Túl nagy volt az egója, s dúlt benne a büszkeség, ezt pedig többre értékelte, semmint, hogy odamenjen Luhanhoz megbeszélni vele a reggeli incidenst. Ám az idősebb kiszúrta őt, szemei pedig azonnal felcsillantak. A cigit ajkai közé biggyesztette, s ott tartotta biztosan, miközben felállt, és megigazította nadrágját, hogy az ne csússzon le róla menet közben. Sietős és robusztus léptekkel indult meg felénk, Kyungsoo meg én pedig azonnal megálltunk. Velünk ellentétben Sehun az orrát felhúzva haladt tovább, de Luhan gyorsabb volt nála és elkapta a karját.

– Megvagy – vigyorodott el, még mindig bagóval a szájában. Sehun kelletlenül megtorpant, de még mindig fölényeskedett benne méltóságérzete, ezért nem fordult szembe barátjával. – Még mindig haragszol rám?

– Kiraktál az autóból! – pördült meg, hangjából pedig csöpögött a hitetlenkedés. – Gyalog kellett bejönnöm!

– Na és aztán? – vont vállat Luhan. – Legalább mozogsz egy kicsit az ágytornán kívül is. Bár, ha bele gondolok, akkor se nagyon szoktál – elmélkedett el égre siklott tekintettel. Habár Kyungsoo és én jót virultunk ezen a megjegyzésen, Sehunnak kevésbé tetszett. Szája tátva maradt a piszkálódástól, látszott rajta, hogy Luhan a férfiasságába taposott.

– Utállak, hyung – indult volna tovább, de Luhan visszarántotta, az elánnak köszönhetően Sehun a karjai között kötött ki.

– Tudom, hogy nem – mosolygott rá, de miközben beszélt szájából dőlt a füst, egyenesen Sehun arcába. A fiatalabbik egy grimasszal fordította el fejét, majd megpróbált kiszabadulni az ölelésből, de Luhan erősebbnek bizonyult nála, amin meg is lepődtem. Kelletlenül elmosolyodtam a kettejük civakodásán. Aranyosnak találtam, még úgy is, hogy én nem azonos csapatban játszottam velük. Nem ítéltem el őket, sőt, nagyon is jól mutattak együtt, és kiegészítették egymást, sok hetero kapcsolat megirigyelné a kettejük viszonyát.

Kyungsooval jobbnak láttuk, ha inkább magára hagyjuk a démoni párost, s kettesben indulunk meg hazafele. Ezúttal nem kellett tovább bent maradnia, így nem volt szükséges egyedül végigbaktatnom az egyébként elég hosszú úton, ahol csak újabb olyan lényekbe botlottam volna, akik fertőzik a világot, s irtják azt, destruktív létük pedig ott lappang a számukra tökéletesnek hitt külsejük mögött. Köznyelven ezeket hívják embereknek. Nem szerettem egyedül sétálni, ha nem volt nálam zene, mert ilyenkor akaratom ellenére is elidőzött rajtuk tekintetem, elmém pedig nolens-volens teóriákat gyártott róluk, ezzel még lejjebb süllyesztve az eleve rossz véleményemet fajtársaimról. Sose fogom megszeretni őket, Kyungsoo egy ritka kivétel.

– Ne bámuld az embereket – szólt rám utolsó gondolatfoszlányom tárgya. – Csak még jobban megutálod őket.

– Ennél is? – vigyorodtam el keserűen. – Lehetetlen.

– Ami Sehunnal történt… – kezdte vonakodva, de láttam rajta, hogy nem tudja, miként öntse szavakba gondolatait.

– Csak véletlen – legyintettem, bár én se hittem el, amit mondok. – De azért ijesztő, nem? Lehet, hogy kísérletezni fogok – nevettem fel saját elvetemült ötletemen, de Kyungsoo nem osztotta jó kedvemet, így az enyémet is sikerült lelomboznia szúró pillantásával. – Csak vicceltem.

– Nem vagy vicces, Jongin – jegyezte meg szenvtelenül. – Tudod, hogy én hiszek az ilyenekben, és úgy vélem, minden okkal történik.

– Igen, tudom – sóhajtottam fel a szemeimet forgatva. – De még egy próbát megér, nem?

– Jó, de akkor ne olyat írj, hogy valaki meghal. Ne oltsd ki senki életét! – utasított, amivel sikerült kellőképpen megrémítenie és lelkiismeret-furdalást okoznia. De inkább nem mondtam neki, nem állt szándékomban összekapni vele. Csak beleegyezően bólintottam, az út hátralevő részét pedig csendben tettem meg. Úgy éreztem, annak a fiúnak a haláláról is én tehetek, habár erre semmi bizonyíték nem volt. Chanyeol elmondása szerint öngyilkos lett, s hiába nem tudtam az okát, ez megnyugtatott. Elhitette velem, hogy akkor is meghalt volna, ha nem én oltom ki valamelyik novella-szereplőm életét. A Sehunos affér pedig csak hab volt a tortán, de ha ilyen nem történik többet, akkor nyugodtan elmondhatom, hogy nekem ezekhez az incidensekhez az égvilágon semmi közöm. Majd meglátjuk.