2014. április 22., kedd

1. rész

1. rész



Tollam szüntelen siklott a papíron, betűket hagyva maga után, amikből gyilkos szavak álltak össze. Nem terveztem semmit, a gondolataim maguktól születtek meg fejemben, kezemet irányításuk alá vonva. Nem láttam, csak néztem, ahogy csuklóm dolgozik, hogy újabb sorokat vigyen papírra kellő eleganciával. Az óra menete szélként siklott el fülem mellett, de nem szólt érte senki, hiszen csak az volt észrevehető, ahogy tollam mozog a füzetemen, ezzel jegyzetelés látszatát keltve. Fogalmam se volt, miről tart előadást a professzor, de a hiányérzet egy apró szikrája se gyúlt fel bennem, így tovább folytattam nem rég elkezdett novellám írását.
Furcsa volt, hogy ezúttal nem a felhőtlen boldogság és az élet fényes oldala fogalmazódik meg fejemben, és nem örömről és élvezetekről írok. De képtelen voltam jókedvet sugározni szavaimmal, miközben bennem se volt egy cseppnyi derű sem. Régen karaktereim három méterrel a felhők fölött jártak, most viszont tíz méterrel a föld alatt, s ezúttal nem melegség járta át testüket, hanem jég, kín és szenvedés. Nem tehettem róla. Egy író mindig a saját érzéseiből táplálkozik, történeteim pedig belső világomat tükrözték. Fél éve összetörtem legbelül, azóta pedig senki se tudott összerakni, hiábavaló volt minden próbálkozás. Se lakótársam, se legjobb barátom nem volt képes összeragasztani a szilánkokra tört szívemet, s mikor szembesültek nem-akarásommal, veszett ügynek nyilvánítottak. Nem erőltettek rám semmit, beismerték, hogy ha az ember elveszti szüleit, azt nem lehet feldolgozni egyhamar. Sokáig morfondíroztam, hogyan adhatnám ki magamból az elkeseredettséget, míg végül lakótársam, Kyungsoo ötletére hallgattam. Azt mondta, használjam ki a tehetségemet, s írjak ki magamból mindent. Erre pedig az egyetemi órákat – is – választottam.
– Hadd kérdezzem meg Kim Jongint – szakította félbe gondolatmenetemet és tevékenységemet a professzor hangja –, mi a válasz a kérdésre?
– Te-tessék? – kaptam fel a fejemet, hatalmasakat pislogva. – Elnézést, megismételné? – kérdeztem zavartan, de amint szembe találtam magamat szigorú tekintetével, úgy éreztem, lesüllyedek a pad alá. Ez az első alkalom, hogy lebuktam.
– Már megint nem figyelt. – Rendben, ezek szerint tévedtem. – Nem tudom, mivel van így elfoglalva, de hogy nem az óra menetével, az biztos – tette csípőre kezeit, növelve renoméját.
– Elnézést…
– Beírom az egyest, és el van nézve. – Na, bumm! Még egy a többi mellé, nem túlzottan rendített meg a dolog. Mikor hátat fordított a hallgatóságnak, hogy a naplóhoz lépjen, egy gúnyos fintorral vontam vállat, majd temetkeztem újra füzetembe, hogy folytathassam a novellát. A továbbiakban nem feddett meg a kívánt cselekvéssel eltérő tetteimért, pedig tudtam, hogy tisztában van nemtörődömségemmel. Mindketten ismertük a tényt, miszerint nem az ő tiszte, hogy figyeljek órán, hanem nekem kellett volna éreznem hanyagságom súlyát. S mikor épp eljutottam volna a teljes leszaromig, hűséges barátaim megtaláltak pirongatásukkal.
– Engem nem zavar, hogy írsz – támaszkodott tenyerébe Kyungsoo, mikor véget ért az előadás. – De már nekem szúrja az oldalamat a hanyagságod.
– Otthon nincs időm írni – sóhajtottam fel, de egy szekundumra se pillantottam fel a lapokból. – Leköt a tanulás.
– Még jó, hiszen az egyetemen teszel rá magasról – huppant le másik oldalamra a triónk hiányzó tagja. – Ha itt figyelnél, otthonra kevesebb maradna.
– Ne légy’ már ilyen képmutató, Sehun! – fordultam felé. – Te is inkább mással foglalod el magadat.
– Neki ott van Luhan, hogy segítsen – emlékeztetett Kyungsoo, a felismerés pedig baltaként vágott a fejembe. Luhan végzős volt az egyetemen, s mivel ugyan azon a karon készült diplomát szerezni, mint mi, könnyűszerrel tudott Sehunnak segíteni a fiú tanulmányaimban. Amíg nekem ott volt Kyungsoo, hogy terrorizáljon, Luhannak egyszerű dolga volt Sehunnal. Elég volt csak pár kedves szó, barátom kiskutyaként követte az idősebbet, ez pedig bosszantott. Mi nem bírtunk vele, bevethettünk bármit, mindig az ellenkezőjét csinálta annak, amit kértünk tőle. Fene a lázadó természetét!
– Pontosan – helyeselt egy szarkasztikus vigyorral az említett, amire csak megforgattam szemeimet. – Ezúttal mit írtál? – Meg se várta válaszomat, kihúzta kezem alól a füzetet, mit sem törődve azzal, hogy tollam hegye végigszánkázott a lapon, belerondítva a szövegbe. Hektikusan vágtam le az íróeszközt és fordultam Sehun felé, de rám se bagózott, már bele volt merülve az irományomba. Felbátorodva cselekedetén, a másik oldalamon ülő Kyungsoo áthajolt előttem, ezzel összegyűrve minden tanszeremet az asztalon, és leverve tolltartómat. Inkább nem is szóltam rájuk, szavaim süket fülekre találtak volna. Hogy Kyungsoo ne nyomjon össze, annyira hátra húzódtam a széken, amennyire csak tudtam, s karba tett kezekkel vártam a reakciójukat. Meg sem kellett szólalniuk, arckifejezésük elárult mindent. Mindketten úgy néztek ki, mintha lelkileg meghaltak volna, így biztosra tudtam, hogy jól sikerült az elbeszélés.
– Úgy érzem, mint akinek kitépték a szívét, s a szeme láttára nyesték azt apró darabokra – adott hangot véleményének Sehun, amin azonnal elfintorodtam. Viszont adott egy ötletet egy következő történethez.
– Szóval tetszik? – kérdeztem, szemeimben pedig azonnal felcsillantak a remény fényes sugarai.
– Kétségtelenül van tehetséged a dologhoz, de ez a tömérdek mennyiségű melankólia és kín, ami a pofámba csapódott, kicsit lerombolt lelkileg – vallotta be őszintén, s lehet, hogy bántásnak szánta, én elismerésnek vettem. Elvégre ez az elbeszélés lényege. Tudat alatt történt az egész, hiába erőltettem agytekervényeimet, egy árva boldog szót se voltak képesek konstruálni.
– Nekem tetszik – szólalt meg Kyungsoo is, mint utolsó reményem. – Jó a hangulata. Megkönnyebbültél kicsit? – húzódott vissza helyére, hogy szemeimbe nézhessen.
– Igen – bólintottam, halvány mosollyal az arcomon, mire barátom ajkai is fölfelé görbültek.
– Ti sötét démonok, hogy Lucifer vinné el a lelketeket! – Sehun színészeket földbe döngölő ál-kiakadással díjazta eszmecserénket, mi pedig egy emberként fordultunk felé. – Jongin, nem éreznéd jobban magadat, ha vidámat írnál? Talán a kedvedet is feldobná.
– Mondtam már, hogy képtelen vagyok rá – kaptam ki kezéből a füzetet, majd becsuktam, s a táskám mélyére csúsztattam. – Fél éve egy árva örömteli mondatot se tudok papírra vetni, gondolom, megérted.
– Persze, megértem – sóhajtott fel, lesütött szemei pedig arra engedtek következtetni, hogy megbánta korábbi viselkedését. De nem hibáztattam érte, egy percig sem haragudtam rá, ez a természetéből volt eredő, nekem pedig volt időm megszokni az évek alatt. És miként lennék képes neheztelni rá, miközben mindig is itt volt, itt van, és itt is lesz mellettem?
– Inkább menjünk – jelent meg Kyungsoo feje, s eddig észre se vettem, hogy összeszedte a földről az idő közben levert cuccaimat. Hálás mosollyal vettem ki kezéből a ceruzákat, majd miután mindennek megtaláltam a pontos helyét, vállamra kanyarítottam a táskámat, és a két fiúval az oldalamon indultam meg lefelé a rövid lépcsőn.
– Minden esetre sajnálom a csávót a firkálmányodból – csóválta a fejét a szőke. – Már épp eldöntötte, hogy változtat az életén, erre te ilyen kegyetlen módon megölöd.
– Lehetett volna rosszabb – vontam vállat.
– Lelökték a kollégiuma erkélyéről, ez azért elég keserves halál.
– Mondtam; lehetne rosszabb. – Sehun erre már csak egy ciccegéssel felelt, Kyungsoo pedig a fejét csóválta. Mindkettejüknek külön taktikája volt a felvidításomra és a gyászból való kirángatásomra. Sehun általában a nyers stílusával próbált meggyőzni, hogy ezzel csak még jobban nyomora döntöm magamat, inkább vissza kéne térnem a vidám történetek írásához. Kyungsoo viszont arra ösztönzött, hogy addig írjam a tragédiákat és drámákat, amíg meg nem könnyebbülök. Mindkettejüknek igazuk volt, de csak lakótársam kérésének tudtam eleget tenni, Sehunéhoz még túl gyenge voltam.
A teremből kilépve úgy éreztem magamat, mint akit hideg vízbe dobtak. Túl sok volt az ember és túl kevés a nyugalom. Jobb szerettem egy békés és csendes zugban meghúzódni és elmerülni gondolataimban, de ha nagy szünetben sikerült a folyosóra tévednem, úton-útfélen egyetemi hallgatókba botlottam, a legtöbbjük pedig ismeretlen volt. Hiába járok ide lassan egy éve, nem sok emberrel kötöttem barátságot. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Kyungsooval kiskorunk óta ismerjük egymást, így együtt jöhettünk új városba, költözhettünk albérletbe és iratkozhattunk be egyetemre. Sehunt is itt ismertük meg, később pedig Luhannal ápolhattunk haveri kapcsolatot a szöszi által. A többi pedig futó kapcsolat volt részemről.
– Hali! – ütötte meg fülünket egy édes, csilingelő hang, mi pedig azonnal tudtuk, ki a tulajdonosa. Alig, hogy hátra fordultunk, Sehun a fiúhoz lépett, aki egy hajborzolással üdvözölte a fiatalabbikat. – Mi újság? – kérdezte vigyorogva, barátja pedig egy fújtatással felelt, s megigazította rakoncátlan tincseit.
– Hyung, mikor szoksz le erről? – nyivákolt Sehun egy öt éves módjára. Képes volt teljesen kifordulni magából Luhan közelében. – Bagó szagod van – fintorgott barátom. Luhanban mindig is ez a paradoxon volt a leg figyelemfelkeltőbb, s bár dohányzik, mióta csak megismertük, Sehunnak sosem engedte, hogy akár egy szálra rágyújtson. Úgy védelmezte, akár legféltettebb ereklyéjét, amit a szöszke nem nézett jó szemmel. Néha úgy érezte, Luhan túlságosan is beleszól életébe, ennek ellenére hallgatott rá az esetek nagy többségében.
– Most jöttem kintről – reagált Luhan, majd felénk fordult. – Vége az óráitoknak?
– Nekem még van egy – sóhajtott fel Kyungsoo. – Aztán pedig irány a meló.
– Ne is mondd – forgatta szemeit gondterhelten a felsőbb éves. – Este kilenckor fogok haza érni. – Megjegyzését inkább Sehunnak intézte, a fiú pedig csak durcásan elhúzta a száját, de arcáról lerítt, hogy nem lepte meg a dolog. Együtt élnek, nyilván tudja, Luhan melyik nap mikor esik be az ajtón.
– Tényleg – csaptam magam homlokomat, mikor elmémbe hasított a felismerés. – Még meg kell írnom egy esszét. – Teljesen kiment a fejemből a tegnap kapott megbízásom. Egy végzősnek kell megírnom a be adandóját, ami holnap lenne esedékes, és jó lenne, ha befejezném, mert huszonötezer wont ajánlott fel érte.
Ez a munkám. A lusták esszéit, fogalmazásait, házi dolgozatait írom meg pénzért, de egészen élvezem. Szeretek írni, ezzel úgymond nekem tesznek szívességet. És még fizetést is kapok érte, nem is lehetne jobb. Az összegyűjtött pénz pedig épp elegendő ahhoz, hogy Kyungsooval fizessük a lakbért és eléldegéljünk.
– Na, akkor hajrá! – borzolta össze az én hajamat is Luhan. Néha úgy látom, erős késztetést érez, hogy pesztrálja a nála fiatalabbakat. Ez tetszett, már-már vonzott benne. – Sehun, te pedig ne lógj többet a melóból, mert kiraklak! – fedte meg párját, hangjában pedig kivételesen nem volt fellelhető a kedvesség. – Nem keresek annyit, hogy eltartsam mindkettőnket, de ha így folytatod, téged ki fog dobni a főnököd, ha még egyszer beteget jelentesz. Nincs ember, aki ennyiszer küzd valami nyavalyával!
– Jól van, de utálok oda bejárni – toporzékolt Sehun. – A főnököm egy köcsög, a munkatársaim idegesítőek, a vendégek pedig bunkók, és mindig azt hiszik, nekik van igazuk.
– Talán nem ilyen jégherceg-fejjel kéne kiszolgálnod őket – vontam fel vádlón egyik szemöldökömet.
– Nem szeretem az embereket – akadékoskodott tovább, de ezzel egyet kellett értenem. Én se rajongok túlzottan értük, képmutató és egoista az összes. Egyszerűen hánynom kell tőlük. Nem érdekli őket, mi történik a másikkal, milyen erősen és hányadjára taposnak bele társuk lelkébe, tovább hajtja őket az egójuk, ez a viselkedés pedig mindennél visszataszítóbb számomra. Azt a sofőrt sem érdekelte, mi történik, aki karambolozott a szüleimmel. Ő túlélte, anyámék nem, neki pedig csak ez számított.
Hirtelen cipőtalpak zajára lettünk figyelmesek. Emberek hada rohant végig a folyosón, földrengéshez hasonló remegést előidézve. Egymást lökdösve, a másikon szinte áttaposva siettek végig az ajtók között, s bár mindegyikük beszélt, egy értelmes szófoszlányt se tudtam kihallani. Meglepetten kapkodtuk a fejünket, egyikünk se értette, mi történik körülöttünk, ám mikor megpillantottunk két ismerős arcot, Kyungsoo kapott az alkalmon, s megragadta egyikük csuklóját.
– Chanyeol, mi folyik itt? – kérdezte fennhangon, hogy a zajban is tisztán kivehetőek legyenek szavai.
– Egy gyerek kiesett a legfelső emeletről – válaszolt kutyafuttában, majd kirántotta karját a szorításból, s a másik ismerősünk után eredt. Nem kért meg minket, hogy kövessük, elég volt egy futó pillantással illetnünk egymást, testünk magától mozdult. Utat törtünk magunknak az embertömegben, s az udvarra igyekeztünk, követve az előttünk haladókat. Nem tudtuk, pontosan melyik oldalon esett ki, de a diákság választ adott kérdésünkre. A fél hallgatóság a hátsó kerten gyülekezett, mi pedig kíváncsian tolakodtunk előrébb, hogy lássunk is valamit.
– Félre! – lökdösődött Sehun, ezzel magának is és nekünk is szabaddá téve egy kis utat. A zaj alább hagyott, mindenki ledermedve és szörnyülködve szuggerált egy adott pontot. A mellettem álló Kyungsoo lábujjhegyen billegve próbált kikukucskálni a vállak fölött, én viszont tisztán láthattam mindent. A levegőm bennragadt, a szívem pedig kihagyott egy ütemet, a feltámadó szél pedig csak rásegített a hangulat fokozásához és megfagyasztásához. Nem volt ismerős a fiú, de teste annyira ki volt tekeredve, hogy akkor se tudnám beazonosítani, ha egy hozzám közelálló ember lenne. Sikerült pont a padra érkeznie, s egy laikus is megállapíthatta, hogy eltört a gerince, a nyaka pedig kitekeredett. Borzasztó látvány volt.
– Bassza meg… - suttogta szörnyülködve Chanyeol, én pedig egy pillanatra elgondolkoztam, hogyan is mikor keveredett mellém.
– Deja vum van – sandított rám szeme sarkából Kyungsoo, s bár tudtam, mire céloz, nem akartam hinni neki. Egy véletlen egybeesés az egész, mégis rémisztően hatott. Ijesztő volt látni, ahogy novellám jelenete testet ölt, kisebb-nagyobb eltéréssel.
– Hívott már valaki mentőt? – fordult hátra az idő közben előre furakodott Luhan.
– Még nem – rázta a fejét egy lány.
– Akkor mégis mi az istenre vártok?! – csattant fel Luhan, de meg se várta, hogy valaki cselekedjen, előkotorta zsebéből mobiltelefonját. Alig telt pár percbe, a tanári kar is gyülekezni kezdett a helyszínen, s minden diákot arra utasítottak, hogy térjenek vissza a termeikbe, menjenek órára, aki számára pedig véget ért a nap, az ballagjon haza. Sehun és én ebbe a kategóriába tartoztunk, de a pedagógusi figyelemnek és szigornak hála nem tudtunk elköszönni barátainktól, csak egy gyors intéssel illettük őket.
Mindketten csendben baktattunk egymás mellett. Engem hihetetlenül megviseltek a történtek, pedig nem ismertem a fiút. Túl sok volt a rossz dolog mostanában, talán megtört a lelkem, és a kelleténél minden rosszabbul érint. Sehun pedig… ő csak Sehun. Hiába mutatja magát keménynek, törhetetlennek, és hiába húz magára maszkot, akárhányszor kilép az utcára, érzékeny lelke van, amit még barátai előtt sem fed fel. Ám mi ismerjük őt, és szavai nélkül is tudjuk, mikor van megtörve, és mikor van maga alatt.
– Szerinted kilökték vagy kiugrott? – törte meg a már fojtogató csendet.
– Nem tudom – sóhajtottam fel. – De biztos, hogy nem véletlen. Egy ablakból nem lehet csak úgy kiesni.
– Írhatnál erről egy történetet. – Ajkait keserű vigyorra húzta. – Amit aztán elküldhetnél egy kiadónak.
– Sehun, ezt már megbeszéltük. Nem küldök el semmit sehova!
– Egyszer betörök hozzátok, összegyűjtöm minden irományodat és elküldöm én.
– Ez plágium.
– Nem adnám hozzá a nevemet. – Hiába próbálta oldani a hangulatot, hangjában lehorgonyozott az a keserű érzés, ami engem is mart belülről. Az ember nem szívesen találkozik halálesetekkel, főleg nem egy békésnek elkönyvelt helyen. Az egyetem pedig annak számított, ott soha sem történt semmi – eddig. Hazafele menet végig ezen a félelmetes véletlenen rágódtam, ami normál esetben viccesen hatott volna. Megírom, hogy Sehun elcsúszik a folyosón, ez megtörténik és jót röhögünk az egészen. De ez most más volt, s habár tudtam, hogy semmi közöm az egészhez, kicsit megrémített.

6 megjegyzés:

  1. Ez az első, hogy neked blogon írok véleményt :$ Már készültem, de sose jutottam el idáig, de most már muszáj...
    Először nem igazán értettem, amikor olvastam az epilógust, hogy mit akarsz kihozni a történetből, de most már mindent értek. Nem tudom miért, de... annyira átjött az egész, hogy ugyanúgy érzek, mint Kai. Nagy szó, hogy róla olvasok történetet, mert nagyon nem szeretem, de TE írtad, úgyhogy....
    Ja már tudom miért jött át... mert k*rva jól megírtad!!! Már bocsánat a kifejezésért, de tényleg így van!! Imádom, hogy minden kis apró részletet leírsz részletesen. Ráadásul nem csak 2-3 oldalnyi, összecsapott valamivel szúrod ki a szemünket, hanem egy jól kidolgozott, izgalmas, hosszú történettel! Számíthatsz rám a továbbiakban, lelkes olvasód lettem és úgy érzem, hogy rengeteg erőt adsz ahhoz, hogy írjak :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy megtetted, mert itt sokkal jobban szeretem. :$
      Nem szereted Kait? Hú, ez most sokkolt.. HÁT KI NE SZERETNÉ?! xD ((Jó-jó, befejeztem, az, hogy én imádom nem azt jelenti, hogy másnak is kell ._.))
      Kurva jól?! Köszönöm, örülök, hogy tetszett és káromkodással nyomatékosítottad! xD Számomra fontosak a leírások, nem szeretem, ha valami csak üres párbeszédekből áll. És van, hogy leírással jobban át lehet adni az érzéseket, történteket. A hosszú fejezetek pedig olyan violásak... nem tudok 5-6 oldalnál kevesebbet írni, de ha mégis sikerül, utána rosszul érzem magamat. x3
      Köszönöm, remélem, hogy a későbbiekben sem fogok csalódást okozni, és sikerült téged megfognom egy Kai-ról szóló történettel. :$ És IGEEEN! Azon vagyok, hogy erőt adjak neked!!! :3

      Törlés
  2. Ohohohóóóóóóóó!
    Először is szívesen segítettem neked, örülök, hogy végül ezen a szálon mentél tovább és nem a másikon:D
    Másodszor pedig eszméletlen lett ._. Úristen, olyan jó és úgy tetszik! A szereplők közül most még talán mindenki egyenrangú, bár pokerface Thehuna a maga szokásos stílusával az első helyen álldogál egy trófeával a kezei közt.
    Mikor olvastam, hogy egy srác esett le, először azt hittem, hogy Baekhyun volt és azért szörnyülködik annyira Chanyeol, de megnyugodtam, hogy nem. (Pedig mekkora brutális csavar lett volna, úristen!) Szerintem Jongin titkon tudja, hogy ez miatta volt, de még túl friss és túl hihetetlen, hogy tényleg bevallja magának:D Plusz ez még csak az első eset, szóval... Bár érdekes, hogy ha egy ideje ír, miért csak most kezdődtek ezek?:D Vagy eddig is volt ilyen, csak ő nem tudott róla? Ez úgy most érdekel:3
    Összességében nagyon tetszik és ügyesen megoldottad szerintem:D*-* Remélem minél hamarabb érkezik a folytatás!:333*-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is örülök, ez sokkal vyolásabb. :3
      Köszönöm, örülök, hogy elnyerted a tetszésedet! *-* Sehun az első számú múzsám, imádok vele írni, ha nem főszereplő, akkor mindenképpen jelentős karakter. :$ Baekhyun halála meg... óóó, neeeem, nemnemnem! Még vele is szeretnék írni, talán később megölöm, de egyelőre életben hagyom. XD
      Ez az írás dolog pedig... hát, majd később kiderül minden. :$ ((Szokásos duma, mikor még maga az író sem tudja a választ. XD))
      Köszönöm szépen még egyszer a segítséget! :3 Igyekszem a folytatással! *-*

      Törlés
  3. Whoooo hát ez eszméletlenül jó lett. Rettentően jól megírtad, tetszett, ahogy jellemezted a szereplőket. Olyan jó kis személyiséggel vannak megáldva, hogy egyből magába bolondítottak.Már most teljesen oda vagyok érte. És valahogy fogalmam sincs mire számítsak a következő részekben. Whaaaa nagyon tetszett, már várom a következőt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, igyekeztem! :$$ Történetíráskor a szereplők megformálása a kedvenc részem. :3
      Megpróbálom majd hasonlóan izgalmasra és jóra megírni a következő részeket is. :33

      Törlés