7. rész

7. rész

– Jó, akkor elmondom még egyszer. A bevezetőben írj kerítést, felhasználva a távolabbi, mégis kapcsolódó dolgokat, valamint fogalmazd meg, miről is fog szólni az esszéd. A tárgyalás magától értetődő, ott kell precízen, akkurátusan papírra vetni a feladatot. A befejezés pedig egyfajta összegzés, ahol röviden, pár szóban összefoglalod, miről írtál korábban, s ha kell, a saját véleményedet is hozzákapcsolod. – Harmadjára öntöttem szavakba, hogyan is kell egzaktan megírni egy tanulmányt, de úgy tűnt, hatástalan. Bomi szemöldökét ráncolva meredt a papírra, amire vázlatot firkantottam, s arcáról lerítt, hogy nem nagyon sikerült felfognia, amit mondtam. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy sem. Nehezemre esett elképzelni, hogy egy személy, aki jogi egyetemre jár, ne tudná megtanulni, hogyan kell esszét, vagy akár egy egyszerű fogalmazást megírni.

– Jó, de mégis mennyire távolról kezdjem a bevezetést? – tett fel egy újabb kérdést, miknek számát tizenöt után már nem számoltam.

– Ne térj el teljesen a tárgytól, de próbált meg elég tágan körbekeríteni. Ez plusz tudást fog tükrözni, de vigyázz, nehogy félrebeszélésnek hasson!

– Ühüm… Jól van. – Elmerengő ábrázatát fixírozva úgy véltem, végre sikerült felfognia a bevezető lényegét. Már csak a többi részt kellett elmagyaráznom. – Azt hiszem, menni fog.

– Pompás – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

– Ha írok majd egy próba-bevezetőt, leellenőrzöd nekem? – nézett rám csillogó íriszekkel, amiknek ha akartam volna, akkor se tudtam volna nemet mondani.

– Persze – bólintottam végül, Bomi arcán pedig hatalmas vigyor terült szét.

– Jongin – harapta be alsó ajkát, tekintetét el nem szakítva az enyémtől.

– Igen? – kérdeztem félrebiccentett fejjel, szemeimet le nem véve a lányról. Bomi csak tovább mosolygott, ijesztően sejtetően, én pedig egyre zavarodottabbnak éreztem magamat.

– Csak szeretném megköszönni a segítségedet. – Szeméből eltűnt minden szendeség, ajkain pedig valami megmagyarázhatatlan pimaszság izzott. Arcizmai egy pillanat leforgása alatt ellazultak, az enyémek viszont ellenkezően megfeszültek. Ezzel egy időben mozgásképtelenné téve engem.

Minden olyan hirtelen és váratlanul történt, hogy képtelen voltam reagálni. Csak akkor tértem észhez, mikor Bomi a közeledés alatt félresöpörte a papírokat, miknek fehérségét elmaszatolt skicceim szennyezték be. Pont úgy, mint az ajkain forrósodó kacérság az enyémeket. Égetett, legbelül viszont jéggé fagyasztott. A papírok suhogása olvasztotta fel izmaimat, mikor a levegőben táncolva egymáshoz súrlódtak, majd földet értek. Ám Bomi gyorsabb volt. Amilyen gyorsan váltak eggyé ajkaink, olyan hirtelen szakította szét őket, s teljes zavarodottságban hagyva engem távolodott el tőlem. Egyben viszont biztos voltam – Sehunnak kellett igazat adnom. Furcsa ez a lány. De nem tudtam eldönteni, tetszik-e ez benne, vagy sem.

– Ezt miért kaptam? – kérdeztem, mikor már sikerült feleszmélnem az értetlenségből és kábulatból.

– Megköszöntem, hogy segítettél.

– Egy köszönöm is elég lett volna.

– Hú – emelte maga elé meglepetten és védekezően a kezeit –, így még nem közölték velem, hogy szarul csókolok. – Látszólag teljesen kikelt magából, amivel csak még jobban összezavart.

– Nem ezt mondtam – pislogtam megilletődve. – Csak erre nem számítottam.

– Azért kaptad.

– Öhm… akkor most mondjak köszönetet én is?

– Jó, tudod mit? – fortyant fel hirtelen, s felpattant a helyéről. – Nem kell!

– Most mi bajod van? – néztem fel rá, s úgy éreztem, én is kezdtem elveszteni a türelmemet.

– Semmi, csak nem értem, miért kell ilyen bunkónak lenned – sipítozott tovább. Nők…

– Bocs, csak nem vagyok hozzászokva, hogy a semmiből megcsókolnak! – rivalltam rá, talán erőteljesebben, mint ahogy terveztem. Szavaim visszacsapódtak Bomi megszeppent arcáról, s visszaszáguldottak számba, keserű ízt hagyva. Nem állt szándékomban megbántani őt, egyszerűen csak meglepődtem. A lány lefagyva kapkodta össze szétszórt cuccait a padról és a földről, majd mellkasához szorítva azokat felém fordult.

– Igazad van, bocs – harapta be alsó ajkát. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak… – A mondat utolsó fele elhalt Bomi hangszálaiban, de nem akartam tovább feszegetni a témát, így megráztam a fejemet.

– Semmi gond – sóhajtottam végül, s én is felálltam a helyemről. – Felejtsük el, és inkább kezdjük elölről, oké? – erőltettem mosolyt az arcomra, főleg azért, hogy egy kis bizalmat öntsek Bomiba. Mikor a lány bólintott, folytattam. – Írd meg holnapra azt a bevezetőt, órák után pedig mutasd meg nekem! – Végül ő is rám bazsalygott.

*

– Megjöttem – vágtam le a cuccomat, mikor beléptem a már nyitott ajtón. Úgy hittem, Kyungsoo dolgozik, de a zár nem kattant, mikor bedugtam a kulcsot, így érkezésemet hangosan jelezve léptem be a lakásba. Ám nem jött semmi válasz, legalábbis szóban. Morajokat véltem hallani a nappaliból, így szemöldökömet ráncolva indultam meg a forrás felé, hogy láthassam, mivel foglalatoskodik Kyungsoo, amiért elfelejt köszönni. Meglepetésemre nem lakótársam profilja köszönt vissza rám, hanem Chanyeolé és Baekhyuné.

– Csá, Jongin – üvöltött oda Chanyeol, miközben egy zombi fejébe állította a machete-t.

– Hellooo… – nyújtotta el a köszönést Baekhyun, látszólag nagyon koncentrált, nehogy megölje valaki.

– Hol van Kyungsoo? – kérdeztem, miközben tekintetemmel a barbár játékra meredtem, amivel haverjaim játszottak az Xboxon.

– Hogy ki? – kérdezett vissza Chanyeol, mintha nem is ebben a világban élne.

– Kyungsoo – ismételtem, az előbbinél jobban kihangsúlyozva a betűket.

– Dolgozik – válaszolt Baekhyun, ő valamivel evilágiabbnak tűnt, mint barátja. – Nem tudtuk, hogy munkanapja van, így hívatlanul beállítottunk és most itt hagyott.

– A nem normális – csóváltam a fejemet, majd a konyhába cammogtam, hogy csillapíthassam szomjúságomat. Még út közben hallottam, ahogy Chanyeol feltessékeli barátját a helyéről, hogy töltsön mindkettejüknek egy-egy cigarettát, a cipzár hangjából pedig tudtam következtetni, hogy elérte a célját.

Egész végig Bomi járt a fejemben, és próbáltam őt helyre tenni és eldönteni, pontosan hogyan viszonyulok hozzá. Persze, nem határozat kérdése, de túl sok érzelmet váltott ki belőlem egyszerre, ami csak kálváriát okozott az agyamban. Az egész annyira kaotikus volt. Egyúttal éreztem antipátiát a szeszélyessége miatt, értetlenséget a tettei végett, zavarodottságot a hangulatingadozásai következtében, de mindezek ellenére imponált, hogy ennyire titokzatos, olykor gyermeteg és ártatlanságot sugároz, miközben egyértelmű, hogy nem ő a szendeség definíciója.

– Bassza meg a jegesmedve! – ordított fel Chanyeol, majd egy hatalmas puffanás jelezte, hogy földhöz vágta a kontrollert. – Francos zombik és rohadt shotgun, amiért nem fér bele több töltény! – Tisztán hallottam minden szavát, így nem irigyeltem Baekhyunt, aki mellette ült. Valószínűleg szegényebb lett egy bal füllel.

A narancsleves dobozzal a kezemben slattyogtam vissza a nappaliba, teljesen hangtalanul, amit köszönhettem zoknim és a szőnyeg puhaságának. Felvont szemöldökkel álltam meg a kanapé mögött és teljes csendben kísértem figyelemmel, Baekhyun miként tervezi túlélni egyedül a zombi-apokalipszist.

– Mögötted – motyogtam a némaságot megtörve, majd belekortyoltam az üdítőbe.

– Ááh, bakker! – ordított fel Baek is, majd akkorát ugrott ültében, hogy még Chanyeol is elszakadt a díványtól egy pillanatra. – Jongin, tudod, kit ijesztgessél! Miattad meghaltam! – fordult felém szikrákat szóró íriszekkel.

– Én csak segíteni akartam – forgattam a szemeimet egy nagy sóhaj kíséretében.

– Ne segíts!

– Meddig terveztek itt dekkolni? – váltottam témát, miután legördítettem az utolsó cseppeket is.

– Talán zavarunk? – fordult hátra felvont szemekkel a magasabbik fiú. – Mert akkor még jó sokáig!

– Engem aztán nem – vontam vállat hetykén. – Megyek dolgozni a szobámba.

– Esszét írsz?

– Ja.

– Erről jut eszembe! – kiáltott fel Baekhyun, majd felpattant a helyéről és a táskájához sietett. Hevesen kotorászott benne, én pedig érdeklődve vártam, mit húz elő belőle. Nem ért meglepetésként, mikor egy papírt nyomott a kezembe, aminek tetején egy ismerős név állt. Wu Yi Fan.

– Kris kéri, hogy ezt írd meg neki holnapra – adta át az üzenetet Baekhyun, nekem pedig egy pillanatra elapadt a vérkeringésem.

– Holnapra? – ismételtem meglepetten. – Esélytelen. Holnapra már így is kettőt kell elkészítenem, nem lesz időm egy harmadikra.

– Azt mondta, amennyit késik, annyival kevesebbet fizet – vont vállat ártatlanul Baekhyun. Látszott rajta, hogy mennyire nem érdekli a dolog, ő szimplán csak átadta az üzenetet, a továbbiakban pedig szeretne kimaradni a seftelésből.

Sóhajtva engedtem le karomat testem mellé, agyam pedig rögvest gondolkodó üzemmódba kapcsolt. Lehetetlennek tartottam, hogy időre elkészüljek az esszével, de eleget hallottam Krisről ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondolja azt, amit kiejt a száján. Minden hangszálrezdüléséből süt a határozottság, a keménység és a rideg offenzíva. Eszem ágában sem volt ellent mondani neki, de egyelőre nem tehettem mást.

– Majd meglátom – zártam le végül ennyivel a témát, az időzítésem pedig meglehetősen pontosnak bizonyult. Halk, puha rezgésre lettem figyelmes, amit fülsüketítő gitárszóló követett. Egyből tudtam, hogy Chanyeol mobilja csörög, a fiú pedig kapkodva próbálta kihalászni keskeny nadrágzsebéből. Nem tudtam, ki hívhatja, nem kötötte az orrunkra, ám nem is vonult át egy másik szobába, így Baekhyun és én értesültünk mindenről.

– Csá, mondd – „köszönt” bele a készülékbe. Nem értettem pontosan, mit mond a másik fél, de azt tudtam, hogy fiú. – Ne máááár – nyújtotta el a szót barátom, arcán pedig egyszerre foglalt helyet felhőtlen öröm és robusztus meglepettség. – Hazudsz, baszki, hazudsz! – nevette el magát hitetlenkedve. – Ezt nem hiszem el, Jongdae!

Több se kellett nekem. Azonnal tudtam, miről lehet szó. Ez a nap meglehetősen eseménydúsnak bizonyult.

6. rész

6. rész

Borzalmas és sokat sejtető látvány fogadott nagymamám bérháza előtt. Rendőrautók sorakoztak az úton, amiket a kíváncsi járókelők lassítva kerülgettek, nyakukat nyújtogatva, hátha elcsíphetnek valamiféle információt. Ám mikor csalódniuk kellett, a társaságban lévők sutyorogva haladtak tovább. Kevesen álltak meg, várva, hogy kiderüljön valami.

 A panel bejárati ajtaja kitámasztva engedte be a hűvös esti levegőt, majd Kyungsoot és engem, mikor felrobogtunk a lépcsőn. Mióta kiejtettem a számon, mi történt pontosan, nem szóltunk egymáshoz. Csak sietve próbáltuk elérni a célt egymás oldalán. Nem azért igyekeztem, mert annyira érdekelt a nagymamám. Sokkal inkább a kíváncsiság hajtott előre. Látni akartam őt. Látni akartam a művemet.

– Kim Jong In? – állított meg egy a liftet elhagyó rendőr.

– Igen, ő pedig Do Kyung Soo – mutattam be barátomat, anélkül, hogy rámutattam volna.

– Már vártuk Önt – tartotta meg nekünk a felvonó ajtaját, majd megvárta, amíg beszálltunk. – A kollégák fent vannak. A lakás pontos átkutatásához lehet, szükség lesz magára.

Bólintással feleltem, a rendőr pedig elengedte az ajtót, s kirobogott az egyik autóhoz. Eltelt pár másodpercig, mire eszembe jutott, melyik emelet gombját kell megnyomnom, de amint elindult a lift a gyomrom görcsbe rándult. Képtelen voltam elhinni, ami történt. Olyan volt, mint egy rossz rémálom. Mint egy fantazma, ami sose fog eltűnni. Gyilkosnak éreztem magam, hiába győzködtem magamat, hogy nem lehetek az. Nem én öltem meg. Egy ujjal se nyúltam hozzá.

– Kyungsoo – szólítottam meg a lehető leghalkabban.

– Igen? – Hangja ugyanolyan erőtlen és tompa volt, mint az enyém.

– Mondd, hogy nem én tettem! – fordultam felé kétségbeesetten. – Kérlek, mondd, hogy nem én öltem meg!

Nem válaszolt. Enervált tekintetét az enyémbe fúrta, fénytelen szemeimben viszont nem a saját érzelmeimet véltem felfedezni. Kiábrándultság és csalódottság tükröződött benne, ami még inkább a szívembe mart. Megmondta, hogy hisz ebben. Nem fog nekem igazat adni.

Sóhajtva vágtam el tekintetemet az övétől, pont, mikor a lift megérkezett a hatodik emeletre. Nem kellett sokat gondolkodnunk, nagyanyám lakásának ajtaja tárva nyitva állt, pontos rálátást biztosítva a lényegre.

– Kim Jong In? – kérdezték ma már harmadjára. Bólintással feleltem, mikor végre észbe kaptam. – Fáradjanak beljebb! – invitált be mindkettőnket a rendőr, mikor konstatálta, hogy nem egyedül érkeztem.

Bátortalanul léptem át a küszöböt, majd tettem meg azt az öt lépés távolságot, ami elválasztott nagyanyám holttestétől. Remegő lábakkal haladtam el a bútorok mellett, amik már nem csak fullasztó apátiát, hanem hullaszagot is árasztottak magukból. A sokk és a rémület hideg ujjai erősen tekeredtek nyakamra, majd cirógatták meg hátamat, s tépték ki gerincemet. A kívülállók azt hihették, rokonom élettelen testének látványa váltotta ki belőlem ezt a reakciót. De Kyungsoo és én tudtuk, hogy nem erről van szó.

– Megfulladt – zökkentett ki a merengésből a főparancsnok. – Valószínűleg félre nyelte a vacsoráját – bökött a szőnyegen heverő tányérra és az abból kiborult ételre.

A felismerés baltaként vágott agyamba.

 „Fürödhetsz a hatalom tengerében, csak nehogy arra légy’ figyelmes, hogy megfulladtál benne, mert nem úsztál a felszínre levegőért!”

Fulladás…

Ezt én mondtam neki pár nappal ezelőtt, a kimondott szavakból pedig papírra vetett, fennmaradó mondatok lettek. Amikből pedig valóság. Színtiszta valóság, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Ám a lényeg ugyanaz volt – megöltem egy embert. Megöltem a saját nagyanyámat.

*

Csak teltek a napok monoton, szürke felhőt és melankóliát hagyva maguk után. Kyungsoo pedig továbbra is kerülte velem a diskurzust, a szemkontaktust, én pedig tanácstalanná váltam. Semmi másra sem voltam képes, csak a gondolkodásra, hogy vajon mi tévő legyek. Hatalmas törést okozott ez bennem, valakivel meg akartam beszélni. De Kyungsoo hallani sem akart róla. Rólam.

A Nappal keltem, mégis a hold volt az egyedüli társaságom. Éjszakákat töltöttem füzetem felé görnyedve, hatalmas vágyammal viaskodva, mi arra késztetett, hogy írjak. Ám az emlékek és a körülmények visszatartottak. A napokban realizáltam, hogy immáron két ember vére tapad kezeimhez, tollamhoz, papíromhoz. Most már biztos voltam abban, hogy azt az egyetemista fiút is én öltem meg, hiába nevezhettük azt véletlennek. De rendben, nevezzük. Nagyanyám sorsa viszont egyértelműen az én művem.

Nem értettem. Ember hogy lehetne képes erre? Ilyen a világon nincsen. És nevetséges, valamint naiv lenne azt állítanom, hogy különleges képességem van. Még Kyungsooval hülyültünk ezen. Akkor még olyan távolinak, lehetetlennek és röhejesnek tűnt. Most azonban viszontláttam a környezetemben. Éppen úgy, ahogy Luhan hyung is megmondta napokkal ezelőtt.

*

– Jongin, feküdj le! – Kyungsoo hangja úgy hasított a csendbe, mint kés a vajba. Meglepetten kaptam irányába a fejemet. – Holnap hatkor kelünk.

– Mi az, most már hozzám szólsz? – álltam fel a helyemről, tekintetemet még mindig lakótársamon tartva. Nem nyitotta ki szemeit. Nem nézett rám. Én viszont nem tágítottam. Betoltam a széket, s közelebb léptem az emeletes ágyhoz. – Kyungsoo, ne csináld már! Tudom magamtól is, hogy egy gyilkos vagyok. Nem kell minden nap éreztetned velem! – Hangom egyre feljebb és feljebb hágott. – De tudd, hogy én se így akartam. Csak eljátszottam a gondolattal, mert haragudtam a nagymamámra. Szánt szándékkal sosem öltem volna meg, ezzel te is tisztában vagy. Mégis úgy bánsz velem, mint egy utolsó rohadékkal.

Legszívesebben elsírtam volna magamat, de hektikusságom szerencsére meggátolt ebben. Ökölbe szorított kezekkel álltam Kyungsoo ágya mellett, aki végre méltóztatott kinyitni a szemeit, s tekintetét összekapcsolta az enyémmel.

– Erről szó sincs – szólt halk, idegesítően nyugodt hangon, ami még több indulatot gerjesztett bennem. Nem hagytam, hogy folytassa mondanivalóját, vehemensen felszólaltam saját magam védelmére.

– De igen! – léptem hozzá még közelebb. – Napok óta hozzám se szólsz, minden kapcsolatot kerülsz velem.

– Pár dolgot helyre kell tennem magamban ezzel kapcsolatban – felelte, mire hisztérikusan felnevettem.

– Neked? – döntöttem neki homlokomat az ágy gerendájának. – Akkor én mit szóljak? Én öltem meg két embert, nem te! Érzem tettem súlyát, éppen ezért szükségtelen még neked is rátenned egy lapáttal! Kyungsoo, szükségem van rád! – Teljesen elhagytam magam. Az eddig visszatartott könnyeim utat törtek maguknak, s zokogva rogytam össze az ágy mellett. Fejemet Kyungsoo párnájára hajtottam, hogy ne láthassa meggyötört arcomat. Átverni viszont nem tudtam, reszkető vállaim elárultak. Úgy éreztem, csak én létezem, a sötétség, a magatehetetlenség és a némaság, ami csak akkor szűnt meg létezni, mikor zokogásom arra késztette.

De aztán egy meleg tenyér simított végig hajamon, majd lapockámon, ismételve a nyugtató mozdulatot, ami egy apró reményszikrának hatott a sötét alagút végén. Ám sírásom nem akart csillapodni.

– Jongin – sóhajtott barátom. – Nem tartalak gyilkosnak. Soha nem is foglak. Azért voltam tartózkodóbb veled a napokban, mert gondolkodtam. Válaszokat kerestem erre a természetfeletti jelenségre. Titkon pedig reménykedtem, hogy felhagysz ezzel az elfoglaltsággal. – Mintha szavai felszárították volna a könnyeimet. Kissé megnyugodva emeltem fel fejemet, s néztem szemébe, amiben az íróasztal lámpájának gyér fénye világított.

– Hogy hagyhatnék fel vele? – szipogtam, akár egy ötéves. – Ez a lételemem.

– Rájöttem, hogy nem kell – cirógatott végig nedves bőrömön ujjhegyeivel. – Írj nyugodtan. De kérlek, ne a halálról! Fogalmam sincs, mi történik veled, de felejtsd el, amit korábban beszéltünk. Ne kísérletezgess! – Aprót bólintva adtam tudtára, hogy minden szavát megértettem és meg is fogom fogadni őket. – És hagyd abba a sírást, nem áll jól! A lámpát pedig kapcsold le, mert kisül a szemem!

*

Az előadóteremben párhuzamban hallgattam a professzor tanítását és az eső zajos kopogását az ablaküvegen és párkányon. A tananyag olyan monotonnak és unalmasnak bizonyult, hogy kénytelenek voltunk a sajátos módunkon elfoglalni magunkat. Sehun a telefonját nyomkodta a táskája mögötti rejtekben, Kyungsoo keresztrejtvényt fejtett, amit füzete lapjai közé csempészett, én pedig írtam.

Megpróbálkoztam valami mással. Ha valóban rendelkezem ilyen képességgel, azt jobban tenném, ha a hasznomra fordítanám. Így az esővel kezdtem. Esztétikusan megfogalmaztam a napsütést, a száraz aszfaltot, a levelek ropogását és a szél meleg, lágy süvítését, amely szimultán kapott hajamba, Luhan cigarettájának füstjébe és Baekhyun pacsulijába.

A másik feladatomnak pedig egy szörnyű betegség semmissé tételét tekintettem.

– Gyerekek, enyhül a zuhé – suttogta Sehun, mikor kipillantott az esőcseppek áztatta ablakon. – Éppen ideje volt, végre megszáradt a cipőm és a zoknim reggel óta.

Önelégült mosoly kúszott ajkaimra, s egy szó nélkül Kyungsoo elé csúsztattam füzetemet. Rám se emelte tekintetét, egyből tudta, mi áll a háttérben, s olvasat nélkül, bazsalyogva visszaadta a papírköteget.

– Erről beszéltem.

Most már száz százalékig biztos voltam abban, milyen hatalom került kezeim közé és tollam tintájába. Már nem is kerestem a választ. Rájöttem, hogy azért kaptam, hogy jóra használjam. Én pedig élni fogok a lehetőséggel.

– Min mosolygsz ennyire? – zökkentett ki a merengésből Sehun, mikor felém bökött a fejével.

– Csak örülök, hogy elállt az eső – reagáltam le ennyivel. Lelkiismeret-furdalás szorongatott, amiért nem avattam be Sehunt ebbe a titkomba, de elég jól ismertem őt. Kihasználta volna a „hatalmamat” és a fél világot kiiktattatta volna velem, Bomival kezdve. Én pedig nem szándékoztam egy újabb halott lelkét az enyémhez láncolni.

– Ennyire?

– Igen – forgattam meg szemeimet. – Ne köss bele mindenbe, kérlek!

– Bocs, csak Luhan felcseszte az agyamat – sóhajtott, majd ismét ujjai közé fogta telefonját, s hevesen pötyögni kezdett. – Megszólal, hogy ne írogassak neki órán. Miért, ő mit csinál? Neki is előadása van ilyenkor, mégis válaszol!

Hektikusan lecsapta a mobilt az asztalra, majd fölé hajolt, hogy láthassa az újabb üzenetet. Javíthatatlan és menthetetlen.

– Pff, most meg azt írja, hogy szeret – vonta fel egyik szemöldökét szkeptikusan. Arcáról undor és nemtörődömség tükröződött, de szemem sarkából remekül láttam, amint visszaírja neki, hogy ő is szereti, majd egy szívecskét is mellékelt az üzenethez. Irigyeltem Sehunt, amiért ez jelentette neki a legnagyobb problémát. Vagy legalábbis úgy csinált.

Sehunról beugrott még valami. Felbuzdultan kaptam tollam után, s nyitottam ki füzetemet, hogy gyorsan belevéshessem újabb ötletemet, mielőtt elfelejteném azt. Telefonom rezgése azonban kizökkentett a körmölésből. Értetlenül nyúltam nadrágom zsebének legmélyére, hogy kihalászhassam, majd megnyomtam egy gombot, hogy láthassam az üzenetet. A kijelzőn egy számomra ismeretlen szám világított, ám mikor megnyitottam az sms-t rögtön tudtam, kitől kaptam elektronikus levelet.

„Szia Jongin! Bomi vagyok, Luhantól kértem el a számodat, remélem, nem gond. J Csak érdeklődni szeretnék, hogy ráérsz-e valamikor, mert szükségem lenne a segítségedre.”

A zavarodottság okozta enyhe fintorral az arcomon olvastam el újra az sms-t, majd ugyanolyan homlokráncolva pötyögtem be a választ.

„Lesz egy tíz perces szünetem, majd egy újabb órám. De utána szabad vagyok.”

„Rendben, az udvari cigildében várlak. ^^”

Akaratom ellenére mosolyodtam el a cigilde szón, majd visszacsúsztattam a zsebembe a telefont. Fogalmam sem volt, mit akarhat, bár elsőként az esszéírásra tippeltem. Hisz mi másban kérné a segítségemet? Nem vagyunk barátok.

A jogászi érvelés szerencsére élvezetesen telt. Végre olyannal foglalkozhattam, ami érdekel és jó is vagyok benne, így az idő is madárként reppent el előttem. Kyungsoo ezt az órát is fapofával ülte végig, rajtam kívül senki se mondta volna meg, hogy ő is szereti ezt a tantárgyat. Sehun viszont végigszenvedte, hiába tud érvelni, mindig is lusta volt esztétikusan megfogalmazni a véleményét, gondolatait. Ám minden zárthelyije maximum pontos lett ebből a tárgyból.

– Vigyázz magadra, ember! – ragadta meg vállaimat Sehun, mikor bejelentettem, én még nem megyek haza, hanem Bomival konzultálok.

– Hagyjál már! – ráztam le magamról a kezeit. – Nem a sátánnal fogok találkozni.

– Nem, annál sokkal rosszabbal!

– Sehun, fejezd már be! – intette le Kyungsoo is. – Kezdesz nevetségessé válni.

– Persze, legyek én a hibás, amiért vigyázni akarok a legjobb barátomra – ciccent fel hektikusan, majd táskáját átdobva vállán megindult kifelé. Pillantásom találkozott Kyungsooéval, aki csak beletörődve megrázta a fejét, majd egy intés után megindult a szőke után. Egy ideig követtem őket tekintetemmel, látókörömben pedig pár szekundum múlva megjelent Luhan is, aki Sehun ujjait összekapcsolva a sajátjaival haladt tovább a folyosón, szorosan maga mellett tartva a fiatalabbat. Kyungsoo habár velük haladt, mégis tartotta a pár lépés távolságot, ebből pedig leszűrtem, hogy már megint vitatkoznak valamin. Illetve Luhan bájosan cseverészik, Sehun pedig duzzog.

– Jongin-ah! – ütötte meg hallószerveimet egy magas, női hang, amit azonnal sikerült beazonosítanom. Érdeklődve pillantottam hátra vállam fölött, majd mikor megláttam Bomi derült mosolyát hasonló mimikára váltottam, s teljes testtel felé fordultam.

– Szia – biccentettem neki, s úgy véltem, ebben ki is merült a köszönés. De rosszul gondoltam. Bomi egy hirtelen mozdulattal előttem termett, s két puszit nyomott arcomra, hogy ily mód üdvözölhessen. Éreztem, ahogy a meglepettségtől a vér arcomba szökik.

– Bocsi, hogy nem vártalak meg kint, de rájöttem, hogy vizesek még a padok, így jobbnak láttam, ha bent maradunk – hadarta el egy levegővel, mire bólintottam egyet.

– Igaz. Miben kéne segítenem? – tértem rögtön a tárgyra.

– Annak a faszparaszt Sehunnak igaza volt, tényleg pofátlan voltam múltkor – húzta el ajkait szégyenlősen és megbánóan. – Nem várhatom el, hogy csak úgy megírd az esszémet.

– Ugyan – legyintettem. – Ez a munkám. Nem ingyen csinálom.

– Ezzel tisztában vagyok – nevetett fel. – Viszont rájöttem, hogy többre megyek azzal, ha inkább tanítasz.

– Tanítalak?

– Ühüm – bólogatott hevesen. Kifejezetten aranyosnak hatott ezzel a kislányos stílussal, hiába volt három évvel idősebb nálam. – Arra szeretnélek kérni, hogy taníts meg esszét írni. Normálisan. Én pancser vagyok hozzá.

– Ezt középiskola első osztályában meg szokták tanítani – vontam fel egyik szemöldökömet, de rögtön meg is bántam, hogy ilyen stílust engedtem meg magamnak. Néha nem tudtam megálljt parancsolni szavaimnak, amik úgy buktak elő számból, ahogy ők akartak. – Bocs, nem úgy értettem.

– Semmi gond – mosolyodott el lehunyt szemekkel. Utoljára filmben láttam ilyen arckifejezést. – Megértem, ha nem akarod…

– Nem, ezt egy szóval sem mondtam – vágtam szavába, mire felemelte fejét, hogy tekintetünk találkozzon. Nem sokkal volt alacsonyabb nálam, Luhannal azonos magasságú lehetett, mégis olyan aprónak és gyámoltalannak tűnt. Vagy remek színész, vagy tényleg ilyen a jelleme, ha nincs nagy társaságban. – Szívesen adok neked pár tippet.

– Köszönöm, Jongin-ah! – Arcát egy hatalmas mosoly szelte ketté. – Az az előadóterem, ahol legutóbb voltunk, most üres. Üljünk be oda – adta az ötletet, de egy kurta bólintáson kívül más reakcióra nem volt időm. Bomi elkapta a csuklómat, s valósággal vonszolni kezdett maga után. Nem értettem, mi ez a nagy vehemencia. Nem ismertem embert, aki ennyire vágyna a tanulásra.