4. rész

4. rész

– Mit akarsz? – Nem is számítottam másmilyen fogadtatásra. Lelki szemeim elé azonnal bevillant nagyanyám undortól eltorzult arca – ami eleve se egy szép látvány –, hangjában pedig a vonal recsegésének ellenére is a színtiszta utálatot véltem felfedezni. Pont azt, amit én is éreztem őiránta, s egyikünk se titkolta ezeket az emóciókat. Minden alkalmat megragadtunk, hogy éreztessük a másikkal ellenszenvünket, egyedül apám előtt próbáltuk meg moderálni magunkat, hiszen az ő anyja. De ez már a múlté, szüleimmel együtt a jópofizást is földdel takarhattuk be.

– Neked is szia – forgattam meg szemeimet, majd nekidőltem a konyhaablak párkányának. – Szerintem nagyon jól tudod, mit akarok. – Mindvégig éreztem Luhan rám-rám sikló tekintetét, aki fél füllel a diskurálásunkat hallgatta, miközben telefonját nyomkodta az asztalnál ülve.

– Honnan tudnám? – horkantott fel, ezzel még több utálatot felkorbácsolva bennem. Mély levegőt kellett vennem, hogy megelőzhessem a konfrontálódást.

– Az örökségemet – vágtam rá egyből azt a szót, amit már számtalanszor közöltem vele. De kérelmem mindig süket fülekre talált, és nem reménykedtem, hogy ezúttal másképp lesz.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – A megjátszása, a rosszindulata és az alantassága futótűzként kezdett felemészteni, elégetve a maradék jóindulatomat. Lopva Luhanra pillantottam, aki ezúttal is engem figyelt, arcán pedig keserű fintor ült, s az egyébként kedves fiú mimikája mérhetetlen antipátiát tükrözött.

– Ó, tényleg? – érdeklődtem teátrálisan. – Akkor olvasd el a végrendeletet, talán az segítene rájönni!

– Ja, hogy azt? – nevetett fel, lekörözve a filmekben és mesékben szereplő gonosz karaktereket. – Képtelenség. Már elégettem. – Luhan döbbentsége és az én ingerültségem szikrákat szórva találkozott, mikor a konyhát átszelték tekinteteink összefonódtak. Minden egyes szót hallott a helyiség csöndjének köszönhetően, véleményét pedig csak erős megpróbáltatás árán tudta magában tartani.

– Hogy mit csináltál? – adtam hangot nemtetszésemnek és meglepettségemnek, indulataimat már nem tudtam elfojtani. Feszengve vártam megerősítést kérdésemre, hiába értettem kristálytisztán minden egyes szavát. Képtelen voltam elhinni.

– Elégettem – ismételte teljes nyugalommal. – Volt végrendelet, nincs végrendelet. Most már semmivel se tudod bizonyítani, mi illetne téged. Akár rendőrségre is viheted az ügyet, ott előbb hinni fognak egy ártatlan öregasszonynak, mint egy húszéves fiúnak. – Ilyen asszertívnak még sosem hallottam őt, a hülye is észrevette volna, mennyire biztos a dolgában.

– Tudod mit? – tekertem feljebb hangerőmet, majd elrántottam fülemtől a mobilt és számhoz emeltem azt, hogy kényelmesebben beleordíthassak. – Tőlem játszhatod tovább ezt az értelmetlen játékot, mert úgyis te leszel az, aki bűnhődni fog a végén. Fürödhetsz a hatalom tengerében, csak nehogy arra légy’ figyelmes, hogy megfulladtál benne, mert nem úsztál a felszínre levegőért! – Meg se vártam reakcióját, kinyomtam a telefont, s egy hatalmas csattanást előidézve a konyhaasztalra vágtam azt. A hátulja sikeresen leesett, a maradék pedig Luhan ölében landolt az elántól. Hyung sietve kapott érte, nehogy a földön végezze még kisebb darabokban, majd egy kattanással visszaillesztette a hátlapot a helyére. Némán követte mozdulatsoromat, aminek segítségével ellöktem magamat az ablakpárkánytól, majd lehuppantam a vele szemben levő székre, s arcomat tenyerembe temetve próbáltam véremet ismét normál hőmérsékletűre hűteni. Nagyanyámnak sikerült elérnie, hogy még jobban gyűlöljem őt, mint korábban, hiába hittem azt, hogy ez lehetetlen. Mérhetetlen düh fortyogott ereimben, köddel elborítva agyamat, ami lassan kívül-belül beterített.

– Tetszett az utolsó mondatod – szólalt meg hosszú percekig tartó csend után Luhan. – De van egy olyan érzésem, hogy te akarod a víz alá nyomni. – Ajkait ördögi mosolyra húzta, az én mimikámat is hasonlóra varázsolva.

– Akár képletesen, akár valóságosan, de szívesen megtenném – sóhajtottam, majd megkerestem Luhan tekintetét. – Most már érted, miért utálom őt?

– Ó, persze, már az első szavánál világossá vált – vallotta be undortól csöpögő hangon. – Mennyi pénzről lenne szó, hogy ennyire magának akarja? Gondolom, elég nagy összeg.

– Fogalmam sincs – vontam vállat tanácstalanul. – Még ezt se tudom. De nem is ezen van a hangsúly, nem érdekel a pénz. Nagyanyám aljassága idegesít fel, amiért végig a szüleim halálát várta. Még apámét, a saját gyerekéjét is! – hangsúlyoztam ki az utolsó szavakat, amik szétnyílásra késztették Luhan ajkait. Meghökkenve nézett velem farkasszemet és próbálta megemészteni az elhangzottakat. Nehezére esett elhinni, hogy létezik ilyen ember a világon, én pedig már húsz éve szitkozódom, amiért az én családom tagja a sátán földi megtestesülése. De ha rajtam múlik, már nem sokáig.

*

– A francba! – kiáltott fel a lottószelvényt a kezében tartó, és a tévéképernyőt vizslató Kyungsoo. – Nem nyertünk – dőlt hátra szitkozódva a kanapén, majd fogta a papírt, s a szoba sarkába küldte azt, miután gondosan összegyűrte. – Jongin-ah, neked nincs semmiféle különleges képességed – szólt oda rágalmazva és egyben csalódottan, ám most rajtam volt a sor, hogy figyelmen kívül hagyjam szavait, ahogy ő tette azt napokkal ezelőtt olvasás közben. Szüntelen körmöltem a füzetembe, egyszerre dolgozott bennem a hatalom iránti vágy, az adrenalin és az eltökéltség. Semmit se akartam még ennyire, mint azt, amit papírra vetettem. Tollam úgy siklott a fehér papíron, ahogyan a gyilkos penge szokott a puha bőrön, hogy aztán skarlátvörös vér áztassa el a már élettelen testet. A tintám volt a vér, ami a sorokat színezte át valami infernális eszmévé.

Kyungsoo egy ideig felvont szemöldökkel méregetett engem, majd megunva hallgatásomat felegyenesedett a díványról, s halk, zoknis léptekkel megközelítette a nappaliban lévő íróasztalt, ahol én foglaltam helyett. Csöndben hajolt át fölöttem, hogy rálátást kapjon a füzetre, s némán várta, hogy az utolsó sorokat is lefirkantsam.

– Beteg vagy – nevetett fel, majd a szék háttámlájára nehezedett. – Bár, nem félek attól, hogy valóra válik. A lottón se nyertünk, Luhan hyung még mindig eszeveszettül pöfékel, a zárthelyim pedig négyes lett – sorolta szemrebbenés nélkül a fiaskókat, ezzel kissé lelombozva magabiztosságomat.

– Nem érdekel – motyogtam magam elé. – Ha nem teljesül az se baj, legalább kiadom magamból a haragomat.

Kyungsoo csak egy hümmögéssel felelt, de egy tapodat sem mozdult mögülem, érdeklődve követte szemével tollam elegáns mozgását, amíg az el nem ért a margó széléig, s amíg meg nem fordultam, hogy lakótársam szemeibe nézhessek. Csak másodpercek múlva kapcsolta össze tekinteteinket, majd kíváncsian intett egyet fejével, mintha azt kérdezné; mi van?

– Hyung – kezdtem bátortalanul.

­– Igen?

– Éhes vagyok – böktem ki végül, majd Kyungsoo döbbent arcát látva egy széles vigyor szelte át arcomat. – Nem ütnél össze valamit? – néztem rá kiskutyaszemekkel.

– De – lökte el magát sóhajtva a széktől. – Mit ennél?

– Ha te készíted, bármi jöhet.

– Megnézem, mi van a hűtőben – bólintott kifejezéstelen arccal, majd a konyha felé slattyogott. A háttámlára támaszkodva nyomon követtem mozdulatait, ahogy lassú léptekkel eltűnt a folyosón, majd fejemet megcsóválva konstatáltam, hogy semmit sem változott az évek alatt, s valószínűleg nem is fog soha. Még mindig ugyan olyan fantom ábrázata van, mint mikor megismertem, érzelem pedig csak a legkritikusabb, a kálváriával teli, vagy éppen a komikus helyzetekben ül ki markáns arcára, a hétköznapi helyzetek sosem eredményeznek felfelé görbülő ajkakat vagy könnyes szemeket rajta. Talán ettől olyan megnyugtató a közelsége. Nem úgy, mint Sehuné, aki olyan szeszélyes, hogy emberek hadát képes ambivalenciájával nyomorba dönteni és fejfájást okozni nekik.

Gondolataimból a konyhából kiszűrődő morajok zökkentettek ki, ez pedig egyértelművé tette, hogy Kyungsoo valóban nekiállt összeütni valamit. Korgó gyomorral pattantam fel az asztaltól, s léptem ki a zajok forrásának helyiségébe, ahol barátom a pultnál ácsorogva pakolászta az edényeket és a hozzávalókat. Figyelemmel kísértem tevékenységének sorozatát, ahogy rutinosan forgatta a kést ujjai közt, gyakorlottan pakolgatta a hozzávalókat a tányérokba, és járatosan, recept nélkül ízesítette az ételt. Gyomrom még nagyobb korgással jelezte elégedetlenségét, a számban felgyülemlett nyál üzenete pedig szintén az éhségről árulkodott.

– Mit főzöl? – érdeklődtem az ajtófélfának támaszkodva.

– Nem tudom – mosolyodott el halványan. – Csak összeütöm azokat, amiket találtam. – Erre már nem reflektáltam semmilyen formában, csak hümmögve támasztottam tovább a keretet, s figyeltem Kyungsoot a munkában. Ám tevékenységemet telefonom csörgése szakította meg. Gyanakvóan pislogva rugaszkodtam el helyemről, majd csoszogtam át a nappaliba, s mindvégig azon járt az agyam, vajon ki kereshet pont egy olyan napon, mikor senkitől se várnék hívást. Kíváncsian emeltem fel a mobilt az asztalról, de a kijelzőn virító Chanyeol felirat végül minden aggályt szertefoszlatott bennem.

– Igen? – szóltam bele mosolyogva a készülékbe.

– Nem – érkezett a válasz egyből, majd követte a jellegzetes, harsány nevetés. – Van programod estére? – Már nyitottam a számat, hogy reagáljak, de megelőzött. – Nincs? Legyen? Jó, most már van.

– Hyung, beavatnál engem is? – jutottam végre szóhoz.

– Muszáj? – sóhajtott fel, én pedig szemöldököt ráncolva próbáltam megérteni, miért tekinti másodlagosnak, hogy megossza velem az estém programját, amit önkényesen szervezett nekem. – Baekhyunnak és nekem sikerült a vizsgánk, és megyünk ünnepelni – foglalta össze röviden.

– Gratulálok! – derültem fel őszintén. – Jelest kaptatok?

– Egy nagy frászt! – horkantott fel heherészve. – Egy szóval sem mondtam. Annyit említettem, hogy sikerült.

– Jellemző – jegyeztem meg orrom alatt motyogva, de így sem kerülhette el Chanyeol figyelmét.

– Mit mondtál? – érdeklődött vádaskodóan. Hangjában érezhető volt, hogy tökéletesen értette az elhangzott szót, s csak a bizonyosság kedvéért tette fel a kérdést.

– Semmit – legyintettem, mintha láthatná telefonon keresztül. – Mikor mennénk?

– Ma.

– Pontosabban? – Ezt mindig is utáltam Chanyeolban. Vagy Baekhyunt megszégyenítő sebességgel és elánnal közöl temérdek információt két másodperc alatt, vagy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle.

– Tudod, hol lakunk? – Hümmögéssel feleltem. – Az utcánk végén van egy… valami. Nem nevezném kocsmának, ahhoz túlságosan kulturált.

– Pub? – találgattam elmerengve, s a kocsma közeli és távoli szinonimáin törtem a fejemet. Időközben Kyungsoo is megjelent a szobában, s kezét törölgetve kísérte figyelemmel a Chanyeollal való diskurálásomat.

– Igen – kiáltott fel megvilágosodva hyung. – Jöttök, ugye? – Kérdőn fordultam Kyungsoo felé, aki mivel nem hallotta az eszmecsere elejét tanácstalanul nézett velem farkasszemet, s a vállát vonogatta, amire aztán felkanyarította a konyharuhát, mellém lépett, majd egy szó nélkül kivette a telefont a kezemből.

*

Kissé vonakodva, és száját húzogatva, de Kyungsoo végül hajlandó volt eleget tenni Chanyeol a fiú szerint kérésének, szerintünk azonban parancsának. Nekem nem volt különösebb problémám az este gondolatával, valóban kellemes ötletnek tűnt, hogy egy görbe este erejéig kizökkenjünk a mókuskerékből, és egy kis színeket vigyünk a szürke hétköznapokba. Még ha azok a színek potenciálisan sárgák és zöldek lesznek.

Az említett pubhoz viszonylag könnyen eltaláltunk, hiszen segítségünkre voltak a város zajai, az épületek égetően ragyogó fényei az éjszakában, s Chanyeolék utcájának végében álló ismerős alakok, a saját jellegzetességükkel. A baseball sapka és lezser öltözet egyértelműen invitálónkhoz tartozott, amíg a kockás ing barátja, Baekhyun védjegye, amióta megismertem, így már messziről sikerült felismernem őt is. Mikor viszont közelebb értünk tekintetem azonnal Sehunra siklott, kinek nadrágja csöppet sem védte a fiú végtagjait a hűs levegőtől, hála a rajta levő hatalmas, gyári szakadásoknak. így a lábán lévő pihék farkasszemet néztek a csillagos éggel.

– Azt hittük, már nem is jöttök – köszöntött elsőnek Baekhyun, a maga sajátos stílusában.

– Még vacsoráztunk előtte – világosította fel Kyungsoo. – Amíg el nem felejtem; gratulálok a sikeres vizsgátokhoz! – mosolygott rájuk, Chanyeol pedig teátrális meghatódottsággal nyújtotta neki a kezét, hogy lakótársam bele csapjon, majd egy csontropogtató ölelésre magához húzta a nála egy fejjel alacsonyabb fiút.

– Chanyeol-ah, összetöröd szegényt! – A számomra idegen hangra azonnal felkaptam a fejemet, majd a forrást kezdtem keresni. Tekintetem azonnal megakadt a társaságunk egyetlen női tagján, aki Luhan oldalán ácsorgott cigivel az ujjai között, akárcsak hyung. Próbáltam beazonosítani az arcot, ami kissé ismerősnek tűnt, de nem tudtam nevet párosítani hozzá, így szemöldök ráncolva méregettem a magas, vékony testalkatú lányt.

– Tisztában vagyok az anatómia minden rejtelmével, pikk-pakk összerakom – vigyorodott el Luhan, ezzel előidézve egy harsány nevetést a lányból, aki cseppet sem próbálta visszatartani feltörő érzéseit, s játékosan hyung vállába ütött. Nem csak én figyeltem fel erre a bensőséges gesztusra, hanem a falat támasztó Sehun is, kinek arcán letagadhatatlan antipátia ült, vegyítve a féltékenység összes árnyalatával. S mikor megszólalt ugyan ez a malícia volt érezhető hangjában is.

– Mi lenne, ha inkább bemennénk? – törte meg az idilli hangulatot. – Szarrá fagyok idekint.

– Miért nem vettél fel rendes nadrágot? – nézett rajta végig Luhan. – Nem csodálnám, ha a véred jégkrémmé dermedne az ereidben – csóválta a fejét, majd ellépett a lány mellől, hogy karjai közé zárhassa a didergő Sehunt, s felmelegíthesse annak reszkető testét. A fiatalabbik ragaszkodóan vájta körmeit barátja piros pulóverébe, s esze ágában se volt elengedni őt, kisajátítva kapaszkodott belé. Ekkor tűnt csak fel, hogy Luhan ezúttal melyik színnél döntött. Öltözetét szokása úgy összeválogatni, hogy ruhái csakis két színben pompázzanak, sohasem preferálta a túlontúl virító árnyalatú maskarákat.

– Milyen modortalan vagyok – kapott észbe Kyungsoo, mikor végre sikerült kiszabadulnia Chanyeol szorításából. – Do Kyung Soo vagyok – hajolt meg kissé a lány előtt, aki szélesen bazsalyogva tűrt hátra füle mögé egy kósza fekete tincset, majd biccentett egyet.

– Én pedig Kim Jong In – kaptam észbe barátomat követve. – Nagyon örülök – néztem szemeibe az övéhez hasonló mimikával.

– Lee Bo Mi – biccentett nekem is a lány, majd a kezét nyújtotta, várva a gesztus elfogadására, aminek először én tettem eleget, majd Kyungsoo. – Luhan szaktársa vagyok – folytatta a bemutatkozást, mi pedig figyelmesen hallgatva őt hümmögtünk egyet.

– Jó, most már tényleg kotródjunk befelé! – Utasítását heves gesztikulálással toldotta meg Baekhyun, kezével hadonászva integetett az ajtó felé, jelezve, hogy ideje lenne beljebb fáradni. Luhan és Bomi elnyomták narancssárgán égő cigarettájukat, majd illedelmesen hátrébb léptem, hogy magam elé engedhessem a lányt. Bomi egy fehér ékköveket villantó mosollyal köszönte meg udvariasságomat, s már indultam is volna utána, ha nem érzek meg jéghideg ujjakat a csuklómra fonódni. Mikor oldalra pillantottam Sehun indulatos arcát üdvözölhettem.

– Ne menj a közelébe – sziszegte fogai között a fülembe, ezzel jóleső kuncogásra késztetve engem.

– Jól láttam, hogy féltékeny vagy rá? – vontam fel egyik szemöldökömet egy féloldalas mosoly kíséretében. Jól esett rákérdezni az egyértelműre, Sehun ellenkező reakciója pedig csak fokozta szórakozásomat.

– Nem vagyok az – jelentette ki talán a kelleténél határozottabban, így szavai elvesztették hitelességüket. – Csak nem szeretem, ha valakinek arra fáj a foga, ami az enyém.

– Először is – fordultam felé teljes testemmel. – Luhan hyung meleg, ha esetleg elfelejtetted volna – világosítottam fel szemforgatva. – Másodszor pedig; miért ne menjek a közelébe?

– Mert veszélyes – hajolt közelebb, még lejjebb véve hangerejét. – Játssza a kedves és ártatlan lányt, de ha jobban megismered, rájössz, hogy milyen alattomos valójában.

– Te megbuggyantál – adtam tudtára nemes egyszerűséggel. – Kedves lánynak tűnik – vontam vállát lezseren, majd visszafordulva az ajtó felé megindultam a többiek után.

– Csak várjál három kör felest – jegyezte meg utoljára, majd utánam sietett. – Majd akkor világossá válik, miről beszélek.

3. rész

3. rész

Az emeletes ágy felső szintjén üldögélve szemeztem önarcképemmel, ami a velem szemben levő tükörből köszönt vissza rám. Meglehetősen gyerekes látványt nyújtott, ahogy alsó ajkamat harapdálva lóbálóm lábaimat. Sarkaim neki-neki ütköztek a fakeretnek, aminek hangja megkétszereződött a szinte már tapintható csendben. Ám Kyungsoo egyszer sem szólt, hogy esetleg zavarná az általam gerjesztett zaj, tovább bújta a könyvet saját ágyán elterülve. A tükörből tökéletes rálátásom nyílt átszellemült arcára és vékony ujjaira, amik alig, hogy hozzá értek kedvenc sorozatának harmadik kötetéhez, mégis biztosan tartotta azt. Nem akartam zargatni, de már bántotta fülemet a némaság és elmémet a tehetetlenség. Unatkoztam, a történtek után viszont nem volt kedvem írni, mással pedig aligha tudtam volna lekötni magamat. Így hát az ágyam szélén ücsörögve fixíroztam Kyungsoot a tükörből, s próbáltam olvasni mimikájából, hogy vajon milyen résznél tarthat a könyvben.

– Tetszik? – szólaltam meg váratlanul, rekedtes hangon. Ha az ember huzamosabb ideig nem használja hangszálait, azok bemondják az unalmast pár percre.

– Ühüm – hümmögött Kyungsoo, majd ujját benyálazva lapozott egyet. Soha sem értettem ezt a szokást, pedig emberek sokasága nedvesíti be bőrét, mielőtt áthajtana egy másik oldalra. Tény, hogy úgy jobban ragad a papír, de nekem még egyszer se volt rá szükségem.

– Ugyanolyan izgalmas, mint az előző kettő? – faggatóztam tovább, egy ötéves módjára.

– Aha – jött a tömör válasz. Kezdtem azt érezni, hogy abszolút nem figyel rám, de képtelen voltam elhallgatni.

– Lehet, elmegyek egy kicsit a városba – ringattam tovább lábaimat, majd egy pillanatra megállítottam a levegőben, hogy megtornáztathassam bokáimat. – Idebent megőrülök. – Tisztán hallottam, ahogy csontjaim ropognak, hangja pedig pengeként vájt a csöndbe.

– Ühüm…

– Egyébként megint kaptam megbízást. Ezúttal egy hat oldalas esszét kell írnom.

– Aha…

– Legalább kapok érte pénzt.

– Ja.

– Tudod min gondolkoztam? – emeltem fel a hangomat, de semmi reakciót nem kaptam rá. Kezdtem besokallni, így más taktikához folyamodtam. – Lehet, hogy bekenem szarral a fejemet, aztán pedig leporszívózom az arcomat. – Ha erre nem figyel fel, akkor semmire se.

– Aha – azzal lapozott egy újabbat, ebből pedig megbizonyosodtam, hogy Kyungsoot mindvégig hidegen hagyta a szövegelésem. – Várj – pillantott fel a lapok mögül, majd a tükörben elkapta a tekintetemet. – Mi van?

– Semmi – ugrottam le sóhajtva az emeletes ágyról, majd az íróasztalomhoz slattyogtam. Nagyot nyögve huppantam le a székre, ami hatalmas reccsenéssel felelt cselekedetemre, majd kényelmesen elhelyezkedve rajta kinyitottam a füzetemet, hogy írhassak. Ritka pillanatok egyike volt, hogy nem szállt meg az ihlet, így céltalanul pörgettem ujjaim között a tollamat, várva egy papírra vethető ötletre. Ám felettébb sikertelennek bizonyult az asztalnál való rostokolás, fekete ködön és fehér foltokon kívül semmi nem szállta meg elmémet, ám ezek még nagyobb káoszt indukáltak az eleve zavaros elmémben.

Féltem a tintámat betűkké, szavakká, mondatokká formálni. Hiába nyilvánítottam véletlennek a történteket, megrémített a tudat, hogy esetleg egy olyan hatalom birtokában vagyok, aminek segítségével befolyásolhatom a dolgok természetes menetét. De hát ilyen nincs. Nem létezik e fajta képesség. Vagy ha létezne, kizárt, hogy pont én legyek a szerencsés kiválasztott, aki uralma alá hajthatja környezetét és annak élőlényeit.

– Kyungsoo, mit írjak? – kérdeztem lakótársamat, remélve, hogy ezúttal hajlandó lesz figyelni rám.

– Azt, hogy nyerünk a lottón, Luhan hyung leteszi a cigit, a közelgő zéhám pedig ötös lesz – sorolta ötleteit, egy pillanatra se feltekintve a könyvéből. Tetszésemet egyik alternatíva se nyerte el, de több volt az én agyamban megszületett semminél. Így hát szinte már erőltetve ugyan, de a lapjaim fölé hajoltam, s körmölni kezdtem. A lottós lehetőség nem tűnt rossz ideának, bár egy percig sem hittem abban, hogy ez valóra válhat, hiába a furcsa eseményekre bazírozva ajánlotta Kyungsoo. Mindenesetre azt is papírra vetettem, biztos ami biztos alapon.

– Egyébként mi van az örökségeddel? – kezdeményezett beszélgetést Kyungsoo, pár percnyi csend után. Összecsukta a könyvét, ami aztán ágyán pihent tovább, majd az íróasztalhoz sétált, s felült rá, meghagyva nekem azt a kis részt, ahol tovább írhattam.

– Nem tudom – sóhajtottam fel, majd hátradőltem a széken, hogy Kyungsoo szemeibe nézhessek. – Nagyanyámnál van minden.

– Még azóta is?

– Igen. Fél éve már, hogy a szüleim meghaltak, de még mindig nem volt képes odaadni a részemet – magyaráztam, agyamat pedig rögtön ellepte a vörös köd, mihelyst visszagondoltam a legutóbbi beszélgetésemre nagyszülőmmel. – Pedig a pénz nagyja és a lakás engem illetne.

– Beszélj vele! – tanácsolta, majd nekidőlt a falnak kényelmesebb pozitúrába helyezve magát. – Nem teheti ezt, plusz a végrendeletben is benne van, hogy mi illet téged, és mi őt. Könnyűszerrel beperelhetnéd!

– Nem tudom, hogy mennek ezek a dolgok – húztam el a számat csalódottan. Már számtalanszor eljátszottam a gondolattal, miszerint rendőrségre viszem az ügyet, de egyáltalán nem voltam, és nem is vagyok tisztában a perek menetével.

– Ezt akkor sem csinálhatja! – akadt ki Kyungsoo, s bár osztottam érzéseit, csak tovább ültem tanácstalanul, belesüppedve a székbe. – Hívd fel, és próbálj meg vele értelmesen beszélni!

– Nem fűzök sok reményt a dologhoz. De rendben.

*

Másnap Kyungsoo, röhögve ugyan, de feladott egy lottót még iskola előtt. Hiába a gesztusai, hiába a szavai, éreztem hangjában a csöppnyi bizalmat a nyerés iránt. Én viszont nem tudtam eldönteni, mit akarok. Ha félre tesszük a hatalmas összegnek gondolatát, amit megkaparinthatnánk, hatalmas aggodalmat keltene bennem, ha beigazolódna képességem. Ugyanakkor mérhetetlenül tekintélyesnek érezném magamat, ebben pedig a húsz évem alatt aligha lehetett részem. Ám az alátámasztásra majd’ egy hetet várnunk kell, amíg ki nem húzzák a nyerő számokat. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy Luhan hyung tényleg lerakja a cigarettát, Kyungsoo zárthelyije pedig kiválóra sikerül.

*

Az egyetemet követően első utam Luhan és Sehun lakására vezetett. Kyungsoot behívták a munkahelyére, hogy egy lebetegedett kollégáját helyettesítse, így hazamenni se volt ideje, kénytelen volt félúton leszakadni tőlem, és iskolatáskával megközelíteni az éttermet, ahol mosogatóként dolgozott. Ilyenkor mindig eszembe jutott a már tíz éve dédelgetett álma, hogy egyszer főszakács lesz, de a szülei akaratát teljesítve mégsem ebben az irányban tanult tovább. Abban reménykedett, hogy egyszer valaki felfedezi, lelkesedését pedig osztottam, hiszen imádtam minden főztjét, a kotyvasztáshoz alkalmas tehetségét minden nő megirigyelte volna.

Mikor Kyungsoo ellenkező irányba fordult le, Luhan hyung rögtön felajánlotta a társaságát, mondván, Sehun úgyis esti műszakos, ő pedig csak unatkozna egymaga a lakásban. Készségesen fogadtam el az invitálást, s hálát adtam a szőke munkabeosztásának, ugyanis bőven elég volt a hisztijét hallgatnom a lakásukra menet, valamint készülődése közben. Már a fülem csöngött hisztérikus megnyilvánulásaitól, ám velem ellentétben Luhan fapofával hallgatta a szitkozódások sorozatát, a ruhák vagdalásának tompa puffanásait, s szenvtelenül tűrte az obszcén jelzőket, amikkel Sehun illette állítólagos zsarnoksága miatt.

– Ha úgy jövök haza, mint egy roncs, az a te hibád lesz! – fordult vissza az ajtóból utoljára Sehun. – Véget vetek az önkényuralmadnak!

– Ez nem önkényuralom – forgatta szemeit Luhan, majd kényelmesen hátradőlt az étkezőszéken. – Csupán nem akarom, hogy züllött legyél. Tanulj egy kis felelősséget!

– Feszt abszolutizmussal nyomorgatsz engem, és elveszed a gyerekkoromat! – köpte oda, majd hatalmas elánnal becsapta maga mögött a bejárati ajtót. A konyha ablakai remegéssel feleltek a szőke hektikus cselekedetére, az asztalon heverő pohár pedig csak Luhan tenyerének mondhatott hálát, amiért nem tört apró szilánkokra. Hyung leamortizálódva túrt hajába, majd nyúlt oda a nyílászáróhoz, hogy friss levegőt engedjen be, a mérget pedig a szabadba fújhassa, s ne a konyhát töltse meg a fojtogató füsttel.

– Nem gondolkoztál azon, hogy letedd a cigarettát? – böktem fejemmel az említett tárgyra, ami hanyagul hevert az asztalon. Tekintetem azonnal megakadta a rajta szereplő figyelmeztetésen, ami nem meglepő módon a halál siettetését közölte.

– Nem – reagált egyből, fontolóra se vette a másik alternatívát. A fekete-arany doboz után kapott, majd szájával kiügyeskedett belőle egy szálat, s meggyújtotta azt, hogy hatalmas extázis közepette tüdőzhesse le, és tíz perccel megrövidíthesse életét. Pár másodperc erejéig bent tartotta a füstöt szervezetében, majd fejét elfordítva útjára küldte azt az ablakon. Követtem tekintetemmel a szürke felhő rövid létét, ami fokozatosan kezdett halványulni, minél messzebbre került a kiinduló ponttól.

– Nem tudnál leszokni? – kérdezősködtem tovább, említés nélkül hagyva érdeklődésem valódi okát.

– Ha akarnék, biztosan menne – vont vállat lezseren. – De egyelőre nem érzem azt, hogy túlzottan károsítana, pedig hét éve szívom – emelte arca elé a narancssárgán világító cigarettát, majd fejét megcsóválva inkább ismét szájához emelte. Erre már csak egy hümmögéssel reflektáltam, s elkönyveltem magamban a kudarcot. Hiába írtam le, hogy Luhan leteszi ezt a destruktív hatalommal bíró fegyvert, még csak meg se fordult a fejében ez az eljárás. Ez valamilyen szinten megnyugtatott. Nem tudtam volna elviselni, ha még egy ember életét kioltom akaratom ellenére, ám csalódottsággal töltött el, hogy mégsem vagyok birtokában semmiféle különleges képességnek.

Nagyot sóhajtva illesztettem államat tenyerembe, míg másik kezemben a cigis dobozzal kezdtem babrálni, s ujjaim közt forgattam azt. Sose értettem, mi a jó a dohányzásban, egy dolog vonzott a kipróbálás felé. A puszta kíváncsiság, hogy milyen lehet, mikor a füst ellepi az ember nyelőcsövét, megtölti a tüdejét, s miután elszaporította benne a méreganyagokat úgy távozik, mint egy bérgyilkos, aki jól végezte a dolgát.

– Kérsz egyet? – szakította félbe gondolatmenetemet Luhan eltompított hangja, ami a szervezetét elhagyó szmognak volt köszönhető. Ráérősen engedte ki ajkai között a füstfelhőt, ami egy pillanatra megkötött a levegőben, majd mikor hyung tiszta levegőt is társított hozzá szertefoszlott.

– Nem – sóhajtottam ki a választ, majd visszaejtettem a dobozt korábbi helyére.

– Még jó, nem is adtam volna – horkantott fel Luhan. – De miért kérdezted, hogy le akarom-e tenni?

– Hát… – Itt volt az a pont, amikor nem tudtam, miként döntsek. Nem terveztem Luhant beavatni a dologba, de számításba véve megértő személyiségét és mindenre megoldást találó agyát végül úgy láttam jónak, ha színt vallok. Ajkamat harapdálva próbáltam összeszedni gondolataimat és megtalálni az odavaló szavakat, de hyung várakozó tekintete eléggé megnehezítette a dolgomat.

– Na, bökd ki! – intett felém a cigarettával, a hamu pedig az asztalon landolt a lendülettől. Kihasználtam, amíg Luhan el volt foglalva a tálba söprésével, és nem engem fürkészett gyanakvó íriszeivel, s mesélésbe kezdtem.

– Tudod… Az elmúlt napok eseményei elég abszurdak voltak. Gondolom, tisztában vagy azzal, mivel ütöm el az időmet, és milyen módszerrel adom ki az engem fojtogató, vagy éppen a felhők fölé emelő érzelmeimet.

– Igen – bólintott. – Írással.

– A legutóbbi novellámban egy fiú meghalt – szegtem le fejemet, mihelyst felelevenedtek bennem az iskolában történtek, s a diák kicsavarodott teste. – Azt követően történt a haláleset az egyetemen. Nem tulajdonítottam ennek sok figyelmet, de mikor papírra vetettem Sehun szerencsétlenségét, úgy jött be iskolába, hogy sikerült elcsúsznia a folyosón. Ne nézz elborultnak! – pillantottam rá, összekapcsolva tekintetünket. Látni akartam arckifejezését, amiről olvashatok. Tudni akartam, mennyire tart zavarodottnak, őrültnek vagy egyszerűen csak naivnak, amiért hiszek az ilyen dolgokban. – Csak felkeltette az érdeklődésemet ez a két eset. – Luhan mindig is realista gondolkodásmódú volt, egy percig sem reméltem, hogy hinni fog nekem, de jól esett kiönteni a szívemet, elvonatkoztatva a különböző nézeteinket.

– És ez hogy kapcsolódik a dohányzásomhoz? – fújta ki a maradék füstöt tüdejéből, majd elnyomta a megrövidült szálat, hogy aztán karba tett kezekkel hátradőlhessen a széken. – Megírtad ezt is, de nem jött be? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire bólintottam egy aprót.

– Persze az is lehet, hogy ez a két eset a szimpla véletlennek volt köszönhető – próbáltam menteni a helyzetet és oldani a bennem kialakult aggályt, de nem jártam sikerrel. – Hogy megbizonyosodjak erről, Kyungsoo tanácsára papírra vetettem, hogy nyerünk a lottón, leteszed a cigarettát, a zárthelyije pedig példásra sikerül – hadartam el egy levegővel, s már azon kaptam magam, hogy teljes egészében kitálaltam mindent Luhannak. Aki meglepő módon feltűnő érdeklődéssel itta szavaimat, s talán észre se vette, hogy közben még egy bagóra rágyújtott.

– Ez lehet véletlen – jelentette ki pár szekundumnyi csend után. – Az a gyerek öngyilkos lett, a halála mindenképpen bekövetkezett volna. Sehun pedig egyszerűen csak béna, nem meglepő, ha egy váratlan pillanatban orra bukik. Kyungsoo hogyan vélekedik erről? – pöccintette le a hamut, majd rám emelte kíváncsi tekintetét.

– Neki azt mondtam, kísérletezni fogok – vigyorodtam el zavartan, mire hyung meghökkentve rántotta hátra a fejét. – Már van is egy ötletem.

– Kíváncsivá tettél – nevetett fel öblösen, ami inkább csilingeléshez, semmint egy férfi kacajhoz volt hasonlítható. Volt egy sanda gyanúm, miszerint nem vette elég komolyan a dolgot, de azért beavattam őt.

– A szüleim örökségét még mindig nem tudhatom magamnál. Nagyanyámnál van minden, és nem képes odaadni a részemet, hiába kértem már tőle, semmi nem hatott.

– Ezt könnyen lerendezheted – legyintett színpadiasan, ezúttal a földre küldve a hamut, ám most nem törődött vele. – Felhívod, de ha most se tudott jobb belátásra bírni, akkor elutazunk, betörünk hozzá, és kiraboljuk. – Hangja tökéletesen tükrözte komolytalanságát, tudtomra adva szavai életlenségét és valódi jelentőségének hiányát. Ötlete cseppet sem nyerte el tetszésemet, nekem sokkal jobb ötletem támadt, de a félelem visszatartott. Nem tudtam, hogy mitől függ a szavaim testet öltése, Luhan véleménye se változtatott meglátásomon.

– Én mást terveztem – jegyeztem meg vészjósló hangon, amit hyung figyelmét se kerülhette el. Székét megfogva, és hangos csikorgást előidézve húzódott közelebb hozzám, amíg térdeink össze nem koccantak, majd combomra támaszkodva kapcsolta össze tekintetünket. Hosszú másodpercekig csak szüntelen egymás íriszeit fürkésztük, egyedül a cigaretta sercegését véltem hallani, ami még mindig Luhan mutató- és középsőujja között égett, árasztva magából a fojtogató szagot.

– Tudod – kezdte, miután közvetlenül arcom előtt beleszívott a cigibe –, én megértelek. De kissé megrémiszt, hogy a saját rokonod halálát akarod. Kétlem, hogy ilyen képesség birtokában lennél, de a tudat, hogy képes lennél megölni a nagyanyádat számomra elég iszonyú. – Minden szavát szmog kísérte, ami arcomnak ütközött, ez pedig szemeim összeszűkítésére késztetett. Megvártam, amíg elnyomja a dekket, majd távolabb húzódik tőlem, s csak az után reagáltam mondanivalójára.

– Miért baj az, ha eljátszom egy ártatlan gondolattal? – kérdeztem egy vállrántás kíséretében. – Ha neked van igazad, úgyse fog megtörténni. De amennyire utálom azt az infernális boszorkányt, már a halálának a puszta elképzelése boldogsággal tölt el.

– Ijesztő vagy – dőlt hátra a széken vigyorogva. – Én egy dologban hiszek, mégpedig a vonzás törvényében. Ismered az erről szóló könyvet, ugye?

– Igen.

– Ha ez a gyerekes és bűntelennek tűnő eszme sokszor elevenedik fel elmédben, ne lepődj meg, ha viszont látod a környezetedben!