2. rész

2. rész

– Komolyan önszántából ugrott ki? – meresztettem szemeimet az előttem álló Chanyeolra, aki egy kósza biccentéssel felelt. – De hát miért? – Tényleg nem értettem, hogy mi vehette rá erre, bár nyilván közrejátszott, hogy nem ismertem a fiút, így az előéletével se vagyok tisztában. Minden esetre bökte a csőrömet a mód, amit elég különösnek találtam. Miért az egyetemet választotta az öngyilkosság helyszínének?

– Nem tudom, Jongin, nem kérdeztem meg tőle. – Hitetlenkedve széttárta kezeit, majd vállat vont. Kyungsoo fejébe viszont szöget ütött, amit az imént mondott, így kíváncsian, és már-már vádló tekintettel fordult felé.

– Honnan tudod, egyébként, hogy öngyilkos lett? – nézett fel rá karba tett kezekkel. – Talán mondott neked valamit előtte?

– Nem, de az az amerikai bevándorló gyerek mesélte, hogy ő volt vele utoljára a teremben – érkezett a válasz, mi pedig megvilágosulva emeltük meg állunkat, majd bólintottunk, szinte egyszerre. – Kihallgatták tegnap – tette hozzá, hogy teljes legyen a történet. – Ahogy Baekhyunt is, mert jóban volt vele.

– Ő mindenkivel jóban van – vigyorodtam el, mihelyst lelki szemeim elé tárult az említett fiú mosolygós arca, barátságos hangja és közvetlen gesztusai. Nincs ember, akivel ne tudna szót érteni, egy idegennel is képes diskurálásba kezdeni a legjelentéktelenebb dolgokat ecsetelve. Nem érdekli, ha esetleg a másik fél már az elejétől kezdve unja a szövegelését, Baekhyun csak mondja, mondja és mondja, s addig nem hallgat el, amíg nem közöl mindent, ami a fejében van. Ha egy meggyötört szív arra vágyik, hogy kibeszélhesse lelkének problémáit, ne Baekhyunt keresse. Ő nem képes csöndben végigülni egy panaszkodást.

– Ki van jóban mindenkivel? – jelent meg a szóban forgó személy szokásos jókedvvel. – Csak nem én? – mutatott magára vigyorogva, mikor mellénk lépett, majd vállával nekidőlt az egyik terem ajtajának. Még csak most jelent meg, de a folyosót máris zajosabbnak találtam.

– De, éppen rólad beszéltünk – világosította fel Kyungsoo, s szinte láttam, ahogy Baekhyun mellkasa megfeszül a büszkeségtől.

– Miért nem lepődöm meg? – kérdezte magától teátrálisan, és bevetett egy kis szempilla-rebesgetést, csak a hatás fokozásaképp. – Miért ácsorogtok idekint? Nincs órátok? – Kérdését inkább Kyungsoonak és nekem címezte, számat pedig már válaszra nyitottam, de lakótársam megelőzött.

– Gondoltuk, megvárjuk Sehunt, de nem úgy néz ki, mint aki betolja a képét – forgatta szemeit, gondolatban pedig mindenfélének elhordta az említett züllöttet. – Pedig ma nem is kellett korán jönni. Tizenegy óra van – pillantott karórájára, majd sóhajtva engedte le a karját, s megcsóválta a fejét. Én csak tanácstalanul vontam vállat, nem volt újdonság, ha Sehun késve esik be órára. – Mi viszont menjünk be – fordult végül felém, én pedig beleegyezésképpen bólintottam egyet.

– Jól van, gyerekek – húzta ki magát Chanyeol. – Majd később! – Baekhyun követte példáját, majd egy-egy intés kíséretében elindultak a felsőbb emeletre. Egy pillanatra megálltam a termem előtt, és jobban szemügyre vettem őket. Amennyire hasonlít a személyiségük, külsőleg éppen annyira különböznek. Chanyeol magas, széles vállakkal, szálkás testalkattal van megáldva, karakteres arcvonásai pedig nagyon férfiassá teszik, mély és rekedtes hangjáról nem is beszélve. Vele ellenben Baekhyun a kis termetével, vézna testével és a nevetésnél kifejtett magas hangfrekvenciával tökéletes áldozat lenne egy meleg szatírnak. Mosollyal az arcomon csóváltam meg fejemet, majd követtem Kyungsoot a helyünkre. Barátom már a lépcső közepénél járt, így kissé megszaporáztam lépteimet, hogy beérjem őt, majd a fordulónál bevágtam elé, s az előtt pattantam le helyemre, hogy ő leült volna. Örültem, hogy még az előtt betaláltunk a terembe, hogy elkezdődött volna az óra, mert beszélni akartam vele az előző nap történéseiről. Este nem volt alkalmunk, mert éjjelig dolgozott, s mikor haza ért ő keltett fel a konyhaasztalról és a házi feladatomról. Elmondása szerint még a nyálam is kifolyt alvás közben, bár én nem emlékszem. Talán túl kába voltam.

– Kyungsoo – néztem rá, mikor letelepedett mellém.

– Hm? – Dörmögéssel jelezte, hogy belekezdhetek a mesélésbe.

– Tegnap írtam azt a novellát. – Nem tudtam, hogy lehetne elkezdeni, így azonnal a közepébe vágtam. – Tudod, amiben az erkélyről leesett a srác.

– Igen, emlékszem – bólintott, majd teljes testtel felém fordult. – Azt szeretnéd tudni, hogy én is különösnek találom-e a helyzetet?

– Gondolatolvasó vagy – pislogtam meglepetten, de végül ajkaim mosolyra görbültek. – Szóval? Mit gondolsz?

– Én még nem vonnék le következtetést, ez lehet nem várt egybeesés is – szólt őszinte hangon, amivel engem is sikerült meggyőznie, így hümmögve bólintottam egyet. Igaza volt, lehet puszta véletlen az egész, de az én érdeklődésemet akkor is felkeltette. Éppen ezért előkotortam a füzetemet táskám mélyéről, kinyitottam egy üres felületen, s lekörmöltem, ami előző nap fogalmazódott meg bennem hazafele menet. Nem vártam semmit, szinte lehetetlennek tartottam, hogy bekövetkezzen, de hajtott a kíváncsiság. Kyungsoo érdeklődve fixírozott engem és a szavakat, de betűim túl kicsik voltak, hogy össze tudja rakni őket, így inkább előre fordult, s tenyere élén támaszkodva várta, hogy belépjen a tanár. Abban már egyikünk se reménykedett, hogy Sehun időben megjelenik, de nem aggódtunk miatta, valamivel úgyis kimagyarázza majd magát. Ezt is Luhantól tanulta, mint annyi mást. Luhan mindig is ellenezte a hazugságot, a ferdítést és a becstelenséget, de minden helyzetben talál egy kiskaput, amivel sikerül úgy kimagyaráznia magát egy kompromittáló helyzetből, hogy közben elkerüli a koholmányt, s csakis az igazat mondja, de az emberben meg sem fordul a lehetőség, hogy bűnös lenne. Bezzeg én… már akkor is izzad a tenyerem, ha kicsit ferdíteni szeretnék egy sztorin, vagy homályba fedni a kínosabb részeit.

Pont akkor nyílt az ajtó, mikor én befejeztem az utolsó mondatot, s Kyungsoo elé csúsztattam a füzetet, hogy elolvashassa. A professzor bajsza alatt motyogott egy jó napot-ot, majd az asztalhoz lépett, hogy előkészíthesse az óra anyagát. Addig mi, hallgatók, előpakoltunk mindent, amire szükségünk volt, így hallószerveimet azonnal megcsapta a laptopok ütődésének hangja, mikor találkoztak az asztallal, majd a kórusos pittyegés, mikor beüzemelték őket. Nekem nem tellett ilyenre, így kénytelen voltam beérni a jó öreg papír-toll párosítással. Nem is gondolkodtam ilyenekben, örültem, hogy van mit ennem.

– Ez még valószínűbb, hogy bekövetkezik, mint a tegnapi eset – hallottam meg magam mellől a suttogó Kyungsoot, s visszalökte nekem a füzetemet. – Másodpercenként megtörténik, szerte a világon.

– Tudom – forgattam meg tollamat ujjaim között, és sikeresen összekentem magamat. Ingerülten sziszegtem fogaim közül, majd levágtam az íróeszközt és dörzsölni kezdtem mutatóujjamat, hogy lejöjjön róla a tinta. Cselekedetemben a terem ajtajának hangja zavart meg. A falap olyan elánnal mozdult, hogy nekivágódott a falnak, ezzel az egész évfolyam figyelmét felkeltve, s mindenki egyszerre fordult az adott irányba. A tanár gyanakvó tekintettel mustrálta a terembe szó szerint beesett Sehunt, aki miután felfogta, milyen kellemetlen helyzetbe került, egy köhintéssel és ruhája igazításával próbálta oldani a zsenánt szituációt.

– Megint késett, Oh Se Hun – méregette a szőkét szemüvegén keresztül az idős professzor. – Üljön le a helyére, kezdeném az órát!

– Rendben és elnézést – biccentett bocsánatkérően, ám arcáról megbánás egy apró jelét se lehetett leolvasni. Dobott egyet hátizsákján, aminek csak egyik pántja volt átvetve vállán, majd határozott, mégis lezser léptekkel megindult felénk, hogy letelepedhessen másik oldalamra. Tekintetemmel követtem minden mozdulatát, majd mikor egy hatalmas sóhajjal lehuppant mellém felé fordultam, magyarázatot várva.

– Hol voltál? – kérdeztem, levéve hangerőmet, hogy senki se hallhasson bennünket.

– Reggel összevesztünk Luhannal, így gyalog kellett jönnöm – mesélte, hangjában pedig érzékelhető volt, hogy még mindig feldúlt. – Kirakott az autóból út közben! – csapott az asztalra hisztérikusan, mint akinek még azóta sem sikerült ezt feldolgoznia.

– Min vesztetek össze ennyire? – kérdezte félig nevetve Kyungsoo.

– Tegnap megint nem mentem be dolgozni, de csak reggel vallottam be neki. Ő pedig megszívta magát, megállt az út szélén, és mondta, hogy ha nem járok be, nincs pénz. Ha nincs pénz, nincs benzin. És ha nincs benzin, akkor nem furikázza a seggemet.

– Ne haragudj, de igaza van – nevette el magát Kyungsoo, s hozzá hasonlóan belőlem is ilyen reakciót váltott ki Sehun reggeli története. Öklöm mögé rejtettem vigyoromat, hogy ne lássa senki és ne vonjanak kérdőre, de barátom tisztán látta a visszahatást, s egy-egy szúró pillantással illetett minket. – Miért nem mentél be dolgozni?

– Mert utálom, de ezt már kismilliószor elmondtam – motyogta haragosan, majd szemei felcsillantak. – Ja, és ha ez nem lett volna elég, idejövet elcsúsztam a folyosón. Futottam, hogy ne késsek el, az egyik kanyart pedig túl élesen akartam bevenni. Még szerencse, hogy meg tudtam kapaszkodni a falban.

Megállt bennem az ütő, a szívem kihagyott pár dobbanást. Reflexből Kyungsoo felé fordultam, akinek hasonló döbbenet ült arcán, pár másodpercig csak letaglózva szemeztünk egymással. Szerencsére Sehun túl feldúlt volt, hogy velünk foglalkozzon, csak ingerülten pakolgatta cuccait az asztalra, így elkerülte figyelmét a mi kis telepátiánk. Oda se néztem, csak rácsúsztattam kezemet a füzetre, majd becsuktam azt. Nem akartam, hogy Sehun lássa, hogy ezt én csináltam vele. Vagy megint a véletlen műve lenne? Áh, biztosan az! Ilyen nincs. Nem létezik, hogy valaki megír valamit, és az beteljesül. Ez az elcsúszás pedig bárkivel előfordulhat, főleg, ha siet valahova az illető. Ez megint csak egy nem várt történés – nyugtattam magamat.

– Mi a bajod? – kérdezte egy hirtelen pillanatban Sehun, amitől összerezzentem. – Min jár a borsónyi agyad? Megint új sztori?

– Öhm… mi? – kaptam felé a fejemet. – Ja, igen. Megfogalmazódott bennem valami.

– Remélem, most már vidám.

– Inkább… természetfölötti – gagyogtam, mire lebiggyesztette ajkait, majd vállat vont és előre fordult. Nyilván nem értette ezt a rébuszokban való beszédet, de jobbnak is láttam így. Inkább nem szólok neki semmiről, elég ha Kyungsoo tudja.

Az óra hátralevő részében nem írtam egy szót sem a füzetbe. Sőt, egész nap hozzá se nyúltam gondolataim tárházához. Viszont figyelni se figyeltem az előadásokon, csak bámultan ki a fejemből, az agyam pedig szüntelen a történteket kattogott. Tudtam, hogy ez lehetetlen, mégse hagyott nyugodni a dolog. Talán csak túlságosan beképzeltem magamnak már az első eset után, és egyszerűen csak bevonzottam még egyet. A vonzás törvénye – amire nagyon erősen gondolsz, az megtörténik. Mindig is hittem ebben, és nyilván most is erről lehet szó. Mi ebből a konzekvencia? Ne gondoljon az ember olyanra, amit nem akar viszont látni az életében, s nem akarja, hogy visszaköszönjön környezetében.

– Ez egy rövid nap volt – nyújtóztatta ki végtagjait Sehun, mihelyst kiléptünk a teremből. – A többi miért nem ilyen laza?

– Mert egyetemista vagy, nem óvodás – válaszolt neki nemes egyszerűséggel Kyungsoo, amit a magasabbik egy felmordulással jutalmazott.

– Miért vagy ilyen csöndben? – bökött meg könyökével Sehun. – Eleve se vagy valami nagydumás, de ma szokatlanul keveset hallom a hangodat.

– Csak elgondolkodtam – reagáltam le szimplán, barátom pedig nem zsenírozta a témát. Volt ideje megtanulni, hogy amiről nem akarok beszélni, arról nem is fogok. Így hát csöndben baktattunk kifelé az épületből, magunk mögött hagyva az egyetem jellegzetes, számomra már fojtogató légkörét. Az emberek egy részen megfogyatkoztak, de mikor kiértünk az elülső udvarra ismét egy kisebb tömegben találtam magamat. A hallgatók nagy része dohányzott, voltak, akik tanárok társaságában, de a legtöbben az épület fala melletti padokra telepetek le. Ide tartozott Luhan is, és még pár évfolyamtársa. Amint megpillantotta őket Sehun, egy fintor futott át az arcán, s láttam rajta, ahogy fontolóra veszi Luhan megközelítésének lehetőségét, de hamar lemondott erről az alternatíváról. Túl nagy volt az egója, s dúlt benne a büszkeség, ezt pedig többre értékelte, semmint, hogy odamenjen Luhanhoz megbeszélni vele a reggeli incidenst. Ám az idősebb kiszúrta őt, szemei pedig azonnal felcsillantak. A cigit ajkai közé biggyesztette, s ott tartotta biztosan, miközben felállt, és megigazította nadrágját, hogy az ne csússzon le róla menet közben. Sietős és robusztus léptekkel indult meg felénk, Kyungsoo meg én pedig azonnal megálltunk. Velünk ellentétben Sehun az orrát felhúzva haladt tovább, de Luhan gyorsabb volt nála és elkapta a karját.

– Megvagy – vigyorodott el, még mindig bagóval a szájában. Sehun kelletlenül megtorpant, de még mindig fölényeskedett benne méltóságérzete, ezért nem fordult szembe barátjával. – Még mindig haragszol rám?

– Kiraktál az autóból! – pördült meg, hangjából pedig csöpögött a hitetlenkedés. – Gyalog kellett bejönnöm!

– Na és aztán? – vont vállat Luhan. – Legalább mozogsz egy kicsit az ágytornán kívül is. Bár, ha bele gondolok, akkor se nagyon szoktál – elmélkedett el égre siklott tekintettel. Habár Kyungsoo és én jót virultunk ezen a megjegyzésen, Sehunnak kevésbé tetszett. Szája tátva maradt a piszkálódástól, látszott rajta, hogy Luhan a férfiasságába taposott.

– Utállak, hyung – indult volna tovább, de Luhan visszarántotta, az elánnak köszönhetően Sehun a karjai között kötött ki.

– Tudom, hogy nem – mosolygott rá, de miközben beszélt szájából dőlt a füst, egyenesen Sehun arcába. A fiatalabbik egy grimasszal fordította el fejét, majd megpróbált kiszabadulni az ölelésből, de Luhan erősebbnek bizonyult nála, amin meg is lepődtem. Kelletlenül elmosolyodtam a kettejük civakodásán. Aranyosnak találtam, még úgy is, hogy én nem azonos csapatban játszottam velük. Nem ítéltem el őket, sőt, nagyon is jól mutattak együtt, és kiegészítették egymást, sok hetero kapcsolat megirigyelné a kettejük viszonyát.

Kyungsooval jobbnak láttuk, ha inkább magára hagyjuk a démoni párost, s kettesben indulunk meg hazafele. Ezúttal nem kellett tovább bent maradnia, így nem volt szükséges egyedül végigbaktatnom az egyébként elég hosszú úton, ahol csak újabb olyan lényekbe botlottam volna, akik fertőzik a világot, s irtják azt, destruktív létük pedig ott lappang a számukra tökéletesnek hitt külsejük mögött. Köznyelven ezeket hívják embereknek. Nem szerettem egyedül sétálni, ha nem volt nálam zene, mert ilyenkor akaratom ellenére is elidőzött rajtuk tekintetem, elmém pedig nolens-volens teóriákat gyártott róluk, ezzel még lejjebb süllyesztve az eleve rossz véleményemet fajtársaimról. Sose fogom megszeretni őket, Kyungsoo egy ritka kivétel.

– Ne bámuld az embereket – szólt rám utolsó gondolatfoszlányom tárgya. – Csak még jobban megutálod őket.

– Ennél is? – vigyorodtam el keserűen. – Lehetetlen.

– Ami Sehunnal történt… – kezdte vonakodva, de láttam rajta, hogy nem tudja, miként öntse szavakba gondolatait.

– Csak véletlen – legyintettem, bár én se hittem el, amit mondok. – De azért ijesztő, nem? Lehet, hogy kísérletezni fogok – nevettem fel saját elvetemült ötletemen, de Kyungsoo nem osztotta jó kedvemet, így az enyémet is sikerült lelomboznia szúró pillantásával. – Csak vicceltem.

– Nem vagy vicces, Jongin – jegyezte meg szenvtelenül. – Tudod, hogy én hiszek az ilyenekben, és úgy vélem, minden okkal történik.

– Igen, tudom – sóhajtottam fel a szemeimet forgatva. – De még egy próbát megér, nem?

– Jó, de akkor ne olyat írj, hogy valaki meghal. Ne oltsd ki senki életét! – utasított, amivel sikerült kellőképpen megrémítenie és lelkiismeret-furdalást okoznia. De inkább nem mondtam neki, nem állt szándékomban összekapni vele. Csak beleegyezően bólintottam, az út hátralevő részét pedig csendben tettem meg. Úgy éreztem, annak a fiúnak a haláláról is én tehetek, habár erre semmi bizonyíték nem volt. Chanyeol elmondása szerint öngyilkos lett, s hiába nem tudtam az okát, ez megnyugtatott. Elhitette velem, hogy akkor is meghalt volna, ha nem én oltom ki valamelyik novella-szereplőm életét. A Sehunos affér pedig csak hab volt a tortán, de ha ilyen nem történik többet, akkor nyugodtan elmondhatom, hogy nekem ezekhez az incidensekhez az égvilágon semmi közöm. Majd meglátjuk.

1. rész

1. rész

Tollam szüntelen siklott a papíron, betűket hagyva maga után, amikből gyilkos szavak álltak össze. Nem terveztem semmit, a gondolataim maguktól születtek meg fejemben, kezemet irányításuk alá vonva. Nem láttam, csak néztem, ahogy csuklóm dolgozik, hogy újabb sorokat vigyen papírra kellő eleganciával. Az óra menete szélként siklott el fülem mellett, de nem szólt érte senki, hiszen csak az volt észrevehető, ahogy tollam mozog a füzetemen, ezzel jegyzetelés látszatát keltve. Fogalmam se volt, miről tart előadást a professzor, de a hiányérzet egy apró szikrája se gyúlt fel bennem, így tovább folytattam nem rég elkezdett novellám írását.

Furcsa volt, hogy ezúttal nem a felhőtlen boldogság és az élet fényes oldala fogalmazódik meg fejemben, és nem örömről és élvezetekről írok. De képtelen voltam jókedvet sugározni szavaimmal, miközben bennem se volt egy cseppnyi derű sem. Régen karaktereim három méterrel a felhők fölött jártak, most viszont tíz méterrel a föld alatt, s ezúttal nem melegség járta át testüket, hanem jég, kín és szenvedés. Nem tehettem róla. Egy író mindig a saját érzéseiből táplálkozik, történeteim pedig belső világomat tükrözték. Fél éve összetörtem legbelül, azóta pedig senki se tudott összerakni, hiábavaló volt minden próbálkozás. Se lakótársam, se legjobb barátom nem volt képes összeragasztani a szilánkokra tört szívemet, s mikor szembesültek nem-akarásommal, veszett ügynek nyilvánítottak. Nem erőltettek rám semmit, beismerték, hogy ha az ember elveszti szüleit, azt nem lehet feldolgozni egyhamar. Sokáig morfondíroztam, hogyan adhatnám ki magamból az elkeseredettséget, míg végül lakótársam, Kyungsoo ötletére hallgattam. Azt mondta, használjam ki a tehetségemet, s írjak ki magamból mindent. Erre pedig az egyetemi órákat – is – választottam.

– Hadd kérdezzem meg Kim Jongint – szakította félbe gondolatmenetemet és tevékenységemet a professzor hangja –, mi a válasz a kérdésre?

– Te-tessék? – kaptam fel a fejemet, hatalmasakat pislogva. – Elnézést, megismételné? – kérdeztem zavartan, de amint szembe találtam magamat szigorú tekintetével, úgy éreztem, lesüllyedek a pad alá. Ez az első alkalom, hogy lebuktam.

– Már megint nem figyelt. – Rendben, ezek szerint tévedtem. – Nem tudom, mivel van így elfoglalva, de hogy nem az óra menetével, az biztos – tette csípőre kezeit, növelve renoméját.

– Elnézést…

– Beírom az egyest, és el van nézve. – Na, bumm! Még egy a többi mellé, nem túlzottan rendített meg a dolog. Mikor hátat fordított a hallgatóságnak, hogy a naplóhoz lépjen, egy gúnyos fintorral vontam vállat, majd temetkeztem újra füzetembe, hogy folytathassam a novellát. A továbbiakban nem feddett meg a kívánt cselekvéssel eltérő tetteimért, pedig tudtam, hogy tisztában van nemtörődömségemmel. Mindketten ismertük a tényt, miszerint nem az ő tiszte, hogy figyeljek órán, hanem nekem kellett volna éreznem hanyagságom súlyát. S mikor épp eljutottam volna a teljes leszaromig, hűséges barátaim megtaláltak pirongatásukkal.

– Engem nem zavar, hogy írsz – támaszkodott tenyerébe Kyungsoo, mikor véget ért az előadás. – De már nekem szúrja az oldalamat a hanyagságod.

– Otthon nincs időm írni – sóhajtottam fel, de egy szekundumra se pillantottam fel a lapokból. – Leköt a tanulás.

– Még jó, hiszen az egyetemen teszel rá magasról – huppant le másik oldalamra a triónk hiányzó tagja. – Ha itt figyelnél, otthonra kevesebb maradna.

– Ne légy’ már ilyen képmutató, Sehun! – fordultam felé. – Te is inkább mással foglalod el magadat.

– Neki ott van Luhan, hogy segítsen – emlékeztetett Kyungsoo, a felismerés pedig baltaként vágott a fejembe. Luhan végzős volt az egyetemen, s mivel ugyan azon a karon készült diplomát szerezni, mint mi, könnyűszerrel tudott Sehunnak segíteni a fiú tanulmányaimban. Amíg nekem ott volt Kyungsoo, hogy terrorizáljon, Luhannak egyszerű dolga volt Sehunnal. Elég volt csak pár kedves szó, barátom kiskutyaként követte az idősebbet, ez pedig bosszantott. Mi nem bírtunk vele, bevethettünk bármit, mindig az ellenkezőjét csinálta annak, amit kértünk tőle. Fene a lázadó természetét!

– Pontosan – helyeselt egy szarkasztikus vigyorral az említett, amire csak megforgattam szemeimet. – Ezúttal mit írtál? – Meg se várta válaszomat, kihúzta kezem alól a füzetet, mit sem törődve azzal, hogy tollam hegye végigszánkázott a lapon, belerondítva a szövegbe. Hektikusan vágtam le az íróeszközt és fordultam Sehun felé, de rám se bagózott, már bele volt merülve az irományomba. Felbátorodva cselekedetén, a másik oldalamon ülő Kyungsoo áthajolt előttem, ezzel összegyűrve minden tanszeremet az asztalon, és leverve tolltartómat. Inkább nem is szóltam rájuk, szavaim süket fülekre találtak volna. Hogy Kyungsoo ne nyomjon össze, annyira hátra húzódtam a széken, amennyire csak tudtam, s karba tett kezekkel vártam a reakciójukat. Meg sem kellett szólalniuk, arckifejezésük elárult mindent. Mindketten úgy néztek ki, mintha lelkileg meghaltak volna, így biztosra tudtam, hogy jól sikerült az elbeszélés.

– Úgy érzem, mint akinek kitépték a szívét, s a szeme láttára nyesték azt apró darabokra – adott hangot véleményének Sehun, amin azonnal elfintorodtam. Viszont adott egy ötletet egy következő történethez.

– Szóval tetszik? – kérdeztem, szemeimben pedig azonnal felcsillantak a remény fényes sugarai.

– Kétségtelenül van tehetséged a dologhoz, de ez a tömérdek mennyiségű melankólia és kín, ami a pofámba csapódott, kicsit lerombolt lelkileg – vallotta be őszintén, s lehet, hogy bántásnak szánta, én elismerésnek vettem. Elvégre ez az elbeszélés lényege. Tudat alatt történt az egész, hiába erőltettem agytekervényeimet, egy árva boldog szót se voltak képesek konstruálni.

– Nekem tetszik – szólalt meg Kyungsoo is, mint utolsó reményem. – Jó a hangulata. Megkönnyebbültél kicsit? – húzódott vissza helyére, hogy szemeimbe nézhessen.

– Igen – bólintottam, halvány mosollyal az arcomon, mire barátom ajkai is fölfelé görbültek.

– Ti sötét démonok, hogy Lucifer vinné el a lelketeket! – Sehun színészeket földbe döngölő ál-kiakadással díjazta eszmecserénket, mi pedig egy emberként fordultunk felé. – Jongin, nem éreznéd jobban magadat, ha vidámat írnál? Talán a kedvedet is feldobná.

– Mondtam már, hogy képtelen vagyok rá – kaptam ki kezéből a füzetet, majd becsuktam, s a táskám mélyére csúsztattam. – Fél éve egy árva örömteli mondatot se tudok papírra vetni, gondolom, megérted.

– Persze, megértem – sóhajtott fel, lesütött szemei pedig arra engedtek következtetni, hogy megbánta korábbi viselkedését. De nem hibáztattam érte, egy percig sem haragudtam rá, ez a természetéből volt eredő, nekem pedig volt időm megszokni az évek alatt. És miként lennék képes neheztelni rá, miközben mindig is itt volt, itt van, és itt is lesz mellettem?

– Inkább menjünk – jelent meg Kyungsoo feje, s eddig észre se vettem, hogy összeszedte a földről az idő közben levert cuccaimat. Hálás mosollyal vettem ki kezéből a ceruzákat, majd miután mindennek megtaláltam a pontos helyét, vállamra kanyarítottam a táskámat, és a két fiúval az oldalamon indultam meg lefelé a rövid lépcsőn.

– Minden esetre sajnálom a csávót a firkálmányodból – csóválta a fejét a szőke. – Már épp eldöntötte, hogy változtat az életén, erre te ilyen kegyetlen módon megölöd.

– Lehetett volna rosszabb – vontam vállat.

– Lelökték a kollégiuma erkélyéről, ez azért elég keserves halál.

– Mondtam; lehetne rosszabb. – Sehun erre már csak egy ciccegéssel felelt, Kyungsoo pedig a fejét csóválta. Mindkettejüknek külön taktikája volt a felvidításomra és a gyászból való kirángatásomra. Sehun általában a nyers stílusával próbált meggyőzni, hogy ezzel csak még jobban nyomora döntöm magamat, inkább vissza kéne térnem a vidám történetek írásához. Kyungsoo viszont arra ösztönzött, hogy addig írjam a tragédiákat és drámákat, amíg meg nem könnyebbülök. Mindkettejüknek igazuk volt, de csak lakótársam kérésének tudtam eleget tenni, Sehunéhoz még túl gyenge voltam.

A teremből kilépve úgy éreztem magamat, mint akit hideg vízbe dobtak. Túl sok volt az ember és túl kevés a nyugalom. Jobb szerettem egy békés és csendes zugban meghúzódni és elmerülni gondolataimban, de ha nagy szünetben sikerült a folyosóra tévednem, úton-útfélen egyetemi hallgatókba botlottam, a legtöbbjük pedig ismeretlen volt. Hiába járok ide lassan egy éve, nem sok emberrel kötöttem barátságot. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Kyungsooval kiskorunk óta ismerjük egymást, így együtt jöhettünk új városba, költözhettünk albérletbe és iratkozhattunk be egyetemre. Sehunt is itt ismertük meg, később pedig Luhannal ápolhattunk haveri kapcsolatot a szöszi által. A többi pedig futó kapcsolat volt részemről.

– Hali! – ütötte meg fülünket egy édes, csilingelő hang, mi pedig azonnal tudtuk, ki a tulajdonosa. Alig, hogy hátra fordultunk, Sehun a fiúhoz lépett, aki egy hajborzolással üdvözölte a fiatalabbikat. – Mi újság? – kérdezte vigyorogva, barátja pedig egy fújtatással felelt, s megigazította rakoncátlan tincseit.

– Hyung, mikor szoksz le erről? – nyivákolt Sehun egy öt éves módjára. Képes volt teljesen kifordulni magából Luhan közelében. – Bagó szagod van – fintorgott barátom. Luhanban mindig is ez a paradoxon volt a leg figyelemfelkeltőbb, s bár dohányzik, mióta csak megismertük, Sehunnak sosem engedte, hogy akár egy szálra rágyújtson. Úgy védelmezte, akár legféltettebb ereklyéjét, amit a szöszke nem nézett jó szemmel. Néha úgy érezte, Luhan túlságosan is beleszól életébe, ennek ellenére hallgatott rá az esetek nagy többségében.

– Most jöttem kintről – reagált Luhan, majd felénk fordult. – Vége az óráitoknak?

– Nekem még van egy – sóhajtott fel Kyungsoo. – Aztán pedig irány a meló.

– Ne is mondd – forgatta szemeit gondterhelten a felsőbb éves. – Este kilenckor fogok haza érni. – Megjegyzését inkább Sehunnak intézte, a fiú pedig csak durcásan elhúzta a száját, de arcáról lerítt, hogy nem lepte meg a dolog. Együtt élnek, nyilván tudja, Luhan melyik nap mikor esik be az ajtón.

– Tényleg – csaptam magam homlokomat, mikor elmémbe hasított a felismerés. – Még meg kell írnom egy esszét. – Teljesen kiment a fejemből a tegnap kapott megbízásom. Egy végzősnek kell megírnom a be adandóját, ami holnap lenne esedékes, és jó lenne, ha befejezném, mert huszonötezer wont ajánlott fel érte.

Ez a munkám. A lusták esszéit, fogalmazásait, házi dolgozatait írom meg pénzért, de egészen élvezem. Szeretek írni, ezzel úgymond nekem tesznek szívességet. És még fizetést is kapok érte, nem is lehetne jobb. Az összegyűjtött pénz pedig épp elegendő ahhoz, hogy Kyungsooval fizessük a lakbért és eléldegéljünk.

– Na, akkor hajrá! – borzolta össze az én hajamat is Luhan. Néha úgy látom, erős késztetést érez, hogy pesztrálja a nála fiatalabbakat. Ez tetszett, már-már vonzott benne. – Sehun, te pedig ne lógj többet a melóból, mert kiraklak! – fedte meg párját, hangjában pedig kivételesen nem volt fellelhető a kedvesség. – Nem keresek annyit, hogy eltartsam mindkettőnket, de ha így folytatod, téged ki fog dobni a főnököd, ha még egyszer beteget jelentesz. Nincs ember, aki ennyiszer küzd valami nyavalyával!

– Jól van, de utálok oda bejárni – toporzékolt Sehun. – A főnököm egy köcsög, a munkatársaim idegesítőek, a vendégek pedig bunkók, és mindig azt hiszik, nekik van igazuk.

– Talán nem ilyen jégherceg-fejjel kéne kiszolgálnod őket – vontam fel vádlón egyik szemöldökömet.

– Nem szeretem az embereket – akadékoskodott tovább, de ezzel egyet kellett értenem. Én se rajongok túlzottan értük, képmutató és egoista az összes. Egyszerűen hánynom kell tőlük. Nem érdekli őket, mi történik a másikkal, milyen erősen és hányadjára taposnak bele társuk lelkébe, tovább hajtja őket az egójuk, ez a viselkedés pedig mindennél visszataszítóbb számomra. Azt a sofőrt sem érdekelte, mi történik, aki karambolozott a szüleimmel. Ő túlélte, anyámék nem, neki pedig csak ez számított.

Hirtelen cipőtalpak zajára lettünk figyelmesek. Emberek hada rohant végig a folyosón, földrengéshez hasonló remegést előidézve. Egymást lökdösve, a másikon szinte áttaposva siettek végig az ajtók között, s bár mindegyikük beszélt, egy értelmes szófoszlányt se tudtam kihallani. Meglepetten kapkodtuk a fejünket, egyikünk se értette, mi történik körülöttünk, ám mikor megpillantottunk két ismerős arcot, Kyungsoo kapott az alkalmon, s megragadta egyikük csuklóját.

– Chanyeol, mi folyik itt? – kérdezte fennhangon, hogy a zajban is tisztán kivehetőek legyenek szavai.

– Egy gyerek kiesett a legfelső emeletről – válaszolt kutyafuttában, majd kirántotta karját a szorításból, s a másik ismerősünk után eredt. Nem kért meg minket, hogy kövessük, elég volt egy futó pillantással illetnünk egymást, testünk magától mozdult. Utat törtünk magunknak az embertömegben, s az udvarra igyekeztünk, követve az előttünk haladókat. Nem tudtuk, pontosan melyik oldalon esett ki, de a diákság választ adott kérdésünkre. A fél hallgatóság a hátsó kerten gyülekezett, mi pedig kíváncsian tolakodtunk előrébb, hogy lássunk is valamit.

– Félre! – lökdösődött Sehun, ezzel magának is és nekünk is szabaddá téve egy kis utat. A zaj alább hagyott, mindenki ledermedve és szörnyülködve szuggerált egy adott pontot. A mellettem álló Kyungsoo lábujjhegyen billegve próbált kikukucskálni a vállak fölött, én viszont tisztán láthattam mindent. A levegőm bennragadt, a szívem pedig kihagyott egy ütemet, a feltámadó szél pedig csak rásegített a hangulat fokozásához és megfagyasztásához. Nem volt ismerős a fiú, de teste annyira ki volt tekeredve, hogy akkor se tudnám beazonosítani, ha egy hozzám közelálló ember lenne. Sikerült pont a padra érkeznie, s egy laikus is megállapíthatta, hogy eltört a gerince, a nyaka pedig kitekeredett. Borzasztó látvány volt.

– Bassza meg… - suttogta szörnyülködve Chanyeol, én pedig egy pillanatra elgondolkoztam, hogyan is mikor keveredett mellém.

– Deja vum van – sandított rám szeme sarkából Kyungsoo, s bár tudtam, mire céloz, nem akartam hinni neki. Egy véletlen egybeesés az egész, mégis rémisztően hatott. Ijesztő volt látni, ahogy novellám jelenete testet ölt, kisebb-nagyobb eltéréssel.

– Hívott már valaki mentőt? – fordult hátra az idő közben előre furakodott Luhan.

– Még nem – rázta a fejét egy lány.

– Akkor mégis mi az istenre vártok?! – csattant fel Luhan, de meg se várta, hogy valaki cselekedjen, előkotorta zsebéből mobiltelefonját. Alig telt pár percbe, a tanári kar is gyülekezni kezdett a helyszínen, s minden diákot arra utasítottak, hogy térjenek vissza a termeikbe, menjenek órára, aki számára pedig véget ért a nap, az ballagjon haza. Sehun és én ebbe a kategóriába tartoztunk, de a pedagógusi figyelemnek és szigornak hála nem tudtunk elköszönni barátainktól, csak egy gyors intéssel illettük őket.

Mindketten csendben baktattunk egymás mellett. Engem hihetetlenül megviseltek a történtek, pedig nem ismertem a fiút. Túl sok volt a rossz dolog mostanában, talán megtört a lelkem, és a kelleténél minden rosszabbul érint. Sehun pedig… ő csak Sehun. Hiába mutatja magát keménynek, törhetetlennek, és hiába húz magára maszkot, akárhányszor kilép az utcára, érzékeny lelke van, amit még barátai előtt sem fed fel. Ám mi ismerjük őt, és szavai nélkül is tudjuk, mikor van megtörve, és mikor van maga alatt.

– Szerinted kilökték vagy kiugrott? – törte meg a már fojtogató csendet.

– Nem tudom – sóhajtottam fel. – De biztos, hogy nem véletlen. Egy ablakból nem lehet csak úgy kiesni.

– Írhatnál erről egy történetet. – Ajkait keserű vigyorra húzta. – Amit aztán elküldhetnél egy kiadónak.

– Sehun, ezt már megbeszéltük. Nem küldök el semmit sehova!

– Egyszer betörök hozzátok, összegyűjtöm minden irományodat és elküldöm én.

– Ez plágium.

– Nem adnám hozzá a nevemet. – Hiába próbálta oldani a hangulatot, hangjában lehorgonyozott az a keserű érzés, ami engem is mart belülről. Az ember nem szívesen találkozik halálesetekkel, főleg nem egy békésnek elkönyvelt helyen. Az egyetem pedig annak számított, ott soha sem történt semmi – eddig. Hazafele menet végig ezen a félelmetes véletlenen rágódtam, ami normál esetben viccesen hatott volna. Megírom, hogy Sehun elcsúszik a folyosón, ez megtörténik és jót röhögünk az egészen. De ez most más volt, s habár tudtam, hogy semmi közöm az egészhez, kicsit megrémített.

Ismertető

   Te mit tennél, ha a tintád lefolyna a lapokról, életre hívva a szavakat, amiket papírra vetettél? Mit tennél, ha a fikció valósággá válna, a valóság pedig fikcióvá? Fel tudnád dolgozni, ha a saját elméd áldozatául esnél, és saját gondolataid ölnének meg? A betűkből szavak lennének, a szavakból mondatok, a mondatokból pedig a saját végzeted története. Abba tudnád hagyni az írást az első jelenség megtapasztalása után? Vagy kihasználnád ezt a destruktív hatalmat, hogy bosszút állhass régi sérelmek elszenvedéséért?

   Kim Jongin az utóbbit választotta. Keze nem áll meg, tintája nem fogy ki, gondolatai kimeríthetetlenek. Hajtja előre ismeretlen hatalma, amit készségesen használ ki, reménykedve egy szebb jövőben, amit talán megírhat magának. De mi lesz vele, ha elveszti az irányítást elméje fölött, s visszafordíthatatlan események sorozatát indítja el?

   A választás impériuma nem adatott meg neki. Bármi fogalmazódik meg fejében, s írja le, az valóra válik, legyen bármilyen arany-meleg vagy infernális.